Végre suhan a metró a Drumul Taberei felé; avatószalagja még frissen csattog tíz állomáson keresztül: pontosan azt az ötesztendőnyi késést lobogja végig, amire szüksége volt a mintegy hét kilométeres pálya megépítéséhez. Nem kapkodták el, az biztos. Ehhez a ritmushoz képest Ceaușescu idejében a bukaresti metrónál dübörgött a meló. Egy ízben a pártfőtitkár hiányolta, hogy miért nincs a Piața Romană tájékán állomás…, hát két hónap alatt megoldották. Igaz, szűk kis zsebre futotta szabványos állomás helyett, apró dudorra, de rekordidő alatt abszolválták a feladatot (emlékszem, akkori fővárosi lakosként láttam, hogy éjt nappá téve ügyködtek; az urbánus legenda szerint N. C. megkérdezte, hogy mennyi idő alatt lehet pótolni a hiányt, a megszeppent „sántierfőnökök” elkezdték magyarázni, hogy két hónapba telik, amíg a munkafrontot kialakítják, a diktátor pedig ezt úgy értette, hogy hatvan nap alatt cakompakk átnyújtják tálcán az új metróállomást). Több mint száz évvel ezelőtt meg évente száz kilométernyi vasutat építettek – fanyalog Nicolae Noica, a Ciorbea- és a Radu Vasile-kabinet egykori középítkezési minisztere, aki a frissen átadott metróvonal építése közben elkövetett műszaki bakikról sem feledkezett meg.

A kampányrendezvényként tálalt avatás alig érne meg többet egy bekezdésnél, ha nem követte volna azonnal újabb megavívmány átadása: a Radnót és Maroskece közti 18 kilométeres szakaszt már augusztus végére ígérték, a korteshadjárat kommunikátorai, mégis kicsit befékeztek az átadással, hadd érződjön a diadal utórezgése egészen a jövő vasárnapig. Elfogult és felemás lenne a szöveg, ha a többi hirtelen felújított és őszire felpántlikázott parkot, tanodát, terecskét, vízvezetéket, illetve az egyéb, létnívót javító infrastrukturális beruházást elhallgatnám. Mintha az ország – a járvány jármát nyögő, és nyári szünidejéből ocsúdó haza – megrázta volna magát, és hirtelen fejlődési üzemmódba kapcsolt volna; holott csak szüret van, voksoknak szorgos begyűjtése.

Azért mégis jó elidőzni a méreteknél, hogy miért van e térségben divatja a parányi szakaszgyőzelmeknek, hol tűnt el a nagy léptékben való gondolkodás és akarás, a mersz? Papíron és szóban talán még ott az ihletettség, bár ez is lankadó, de amikor mindezt el kéne kezdeni, valahogy mintha összebeszélnének a körülmények: a nyögvenyelős bürokrácia, a huzakodó érdekcsoportok, szakszerűtlen vállalkozók és alulképzett munkásaik. A politikai instabilitás ehhez csak a keretet nyújtja, igaz, szorongató, torzókat termelő kontúrt. A kitartás, a munkamorál, a szervezettség kultúrája körül kellene keresni a magyarázatot, merthogy mindezekből kellene ipari méretekben importálni, azt épeszű döntnök és jóérzésű tanácsos egyaránt belátja. Csakhogy ezzel a meddő fatalizmussal átitatott sopánkodással kevésre jutunk, legfeljebb ha a következő sarokig.

Az okok bizonyára többrétűbbek és mélyebb összefüggésekre utalnak: kutatni kéne utánuk, mint fúrópajzzsal az alagútban a kijáratot. De erre most megint nincs idő; fertőtleníteni kell az iskolákat két és fél napon át, kilúgozni covidnak árnyát is, hogy a voks utáni sajtótájon elégedett hangon lehessen bejelenteni: kisebb szinkópák dacára zavartalanul zajlottak a helyhatósági választások.

A metróláz pedig nem hagy alább szeptember 28-án; Kolozsvár már előre remeg a várakozásban (japán modell lesz: halk, gyors és… illedelmes), hogy ebből a szempontból is felzárkózhasson a fővároshoz. Volt idő, amikor az erdélyi nagyváros vezetője a Feleket átfúró alagutat vizionált, most némileg más idők járnak, a képzelet is jámborult, még így is kemény támfákkal kell aládúcolnom rogyadozó bizakodásomat, hogy nagyapaként metrón kísérem tanévkezdésre megszeppent és várakozásteli unokámat.