Mivé is lennénk, ha Magellán nem fedezte volna fel egy szép tavaszi napon a Fülöp-szigeteket, az Indiai-óceán gyöngysorát? Bizonyára odalenne a romániai mega-munkaadók számára a legolcsóbb munkaerő.

Mellesleg, midőn 1521-ben a fentebb emlegetett, jobb napokat is látott spanyugál utazó felfedezte a Fülöp szigeteket, amelyeket kedvenc uralkodójáról, II. Fülcsiről nevezett el, nem lehettek hírei arról, hogy akkoriban esett el Nándorfehérvár, és hogy Nyáksu, a havaselvei Hosszúmező városbírája brassói kartársának, Hannes Benknernek elküldte a legkorábbi román nyelvemléket, amely egyben a hazai távközlés legelső emléke is, ugyanis úgy kezdődik: „i pac ştire domniei tale” (szabad fordításban: hírt adok kegyelmednek). Talán mondanom sem kell – magyarázta amatőr nyelvész barátom –, hogy a román szöveg első betűje az iPod vagy iPad 16. századi havaselvei feldezésére és aktív használatára utal.

E rövid kultúrhistóriai eszmefuttatás onnan ötlött be eszméim közé, hogy a tévéből értesítve lettem arról a felzaklató esetről, miszerint hazánkban mintegy négyszáz keresztény filippinó vendégmunkás tartózkodik többé-kevésbé törvényességi alapon. Ezek közül az egyik tört angolsággal munkaadójának, az egyik legjelentősebb meganábobnak alázatosan megemlítette, hogy munkakörülményei a bányabéka ülepe alatt tanyáznak, mire mega-békakirály a szegény vendégmunkásnak azonnal kirakta a szűrét. (Viselnek-e egyáltalán a Fülöp-szigeti pásztorok cifraszűrt vagy csak bambuszból szőtt majorkát?). S mint a szexrabszolgaságba hurcoltaknak, ki sem fizette munkabérét – 3000 dolcsi követelésről hebegett a szegény hajléktalan, aki nem tanult meg románul, mert valószínűleg domnu Meganábob ültetvényein csak dél-kelet-ázsiai rabszolgákkal dolgoztat –, de még csórikám útiokmányait is magánál tartotta. Az érdekképviselet, illetékesek, hatóságiak, a diplomáciai kar vagy segélyszervezetek tehetetlenek ez esetben, mert hiányzik a kizsákmányolás megbüntetésére feljogosító törvény.

A bukaresti közparkok egyikében egy tévéstáb fedezte fel. Természetesen Krőzuséknál zárt kapuk, rácsos kerítés, szuronyos silbakok fogadtak mindenkit, a munkáltató, a gyakorló filippino-nyúzó valahogyan mindig elérhetetlen marad a nyilvánosság számára.

Ám ha a másik oldalra kerülünk, akkor azt monhatnók, hogy domnu Nabab tulajdonképpen visszaadja a kölcsönkenyeret: ahogyan a romániai munkavállalókkal bánnak odaát nyugaton, azként kell bánni idehaza a vendégmunkásokkal. Az persze nem számít, hogy alattvalóink aligha futkároznak „eperjet szedni másnak kosarába” (miként Báthory István mondta egykor) a Fülcsi-szigetekre, itt a bosszú a lényeg.

Másfelől csak örömmel tölthet el a dolog: ugyanis a hazai felszabadult munkáskezek azért munkálkodnak Nyugföldön, mert annyi fagarasért, amennyivel Nyúzó úr a dél-kelet-ázsiaikat idehozatta és alkalmazta, nem dolgoznának még Csiporfalván vagy Fogarason sem. Ami mégiscsak a honi munkaerő (ön)tudatosodását és viszonylagos igényességét jelzi.

Nekem ugyanis a hír hallatán elsőre az futott a számra: miért nem fogad fel piros-sárga-kék buletinnel rendelkező munkanélküli állampolgárokat?

Fölényes kuncogás közepette megmagyarázták nekem, hogy kizárólag a kapitalizmus vastörvényei, nem pedig hazafiú kebelérzetek, rokony-szenvedelmek diktálnak a munkaerőpiacon.