Bíró Béla: Jószándékú gyűlöletkeltés
Ha a magyar baloldali sajtót olvasom, gyakran támadhatna az az érzésem, hogy a német nyilvánosság szinte már egyértelműen az Európai Parlament és Bizottság nézőpontjával azonosul, főként a jogállamiság alapelveit lábbal tipró magyar és lengyel kormányzat vonatkozásában.
Az persze igaz, hogy azok a német – főként szakmai – orgánumok is, melyek fenntartásokat jelentenek be, kötelességüknek érzik, hogy a tételmondatot, miszerint a magyar és lengyel hatalom rendszeresen megsérti a jogállami normákat – különösebb indoklás nélkül – maguk is megismételjék. Mellesleg – nyugat-európai nézőpontból – nem is mindig teljesen alaptalanul.
A probléma az, hogy az említett fenntartások a baloldali sajtóorgánumokban nemigen jelennek meg. Igaz, a jobboldali sajtó sem reagál rájuk. Ezúttal feltehetőleg puszta ismerethiányból.
Pedig Enrico Liedtkének, az Internatiole Politik und Gesellschaft című német szaklapban közölt cikke már címével is fölhívhatná magára a figyelmet. Így hangzik: „Watchdog mit Eigeninteresse. Angriffe auf Rechtstaat und Gewalteinteilung zu sanktionieren?” Magyarul: „Őreb, sajátos érdekekkel. A jogállam elleni támadásokat és a hatalomeloszlást helyénvaló-e szankcionálni?” Alcím: „Für die EU-Kommission gar nicht so einfach, denn sie erfolgt eigene politische Ziele.” Ismét magyarul: „Az EU-bizottságnak nem is olyan könnyű, amennyiben sajátos politikai célokat követ.” A szerző méltányolja, hogy egy effajta eljárás az európai színtéren éppenséggel erősíti a (párt)politikai integrációt és együttműködést, de azt is hozzáteszi: egyben gyengíti azt a semlegességet, melyet a bizottság önmaga számára elvben mérvadónak tekint, s melyre az Alapszerződés is tételesen kötelezi.
Sajnos az eurokrízis napjaiban az Európai Bizottság olyan megszorítási politikát követett, melyet elsődlegesen politikai megfontolások „írtak elő” és melyeket a krízis által legsúlyosabban érintett államok nem vehettek jó néven. Mindez alaposan aláásta a Bizottság és az Európai Parlament tekintélyét. A Koronavírus-programmal kapcsolatos viták során ugyanez történt.
Az a tény, hogy alapvető alkotmányos jogosítványai dacára a Parlament és a Bizottság egyfajta ellenőrző hivatal státusát öltötte magára, ismét csak hátrányukra vált. Az – egyébként alapvetően pozitívan értékelendő – törekvések dacára is.
A Bizottság egyfajta európai kormány szerepében szeretne tetszelegni, ámbár erre az Alapszerződés – ismételnem kell – nem jogosította fel. „Ily módon – szögezi le a szerző – az Alapszerződés védelmének – semlegességre kötelező – szerepe háttérbe szorult. A bizottság pedig egyfajta önhatalmú politikai programot követett.”
A tanács politikai szerepének önkényes felértékelése és az egyéb európai intézményekkel szembeni szövetségkötések a pártpolitikai tájkép olyan fragmentálódásához vezettek, melyek az európai döntéshozatalt politikailag mind szűklátókörűbbé és érdekorientáltabbá tették.
A jobb hatékonyság érdekében a Parlamentnek és a Bizottságnak le kellene mondania arról az önhatalmúlag kisajátított jogkörről, hogy a kifizetéseket az Európai Tanács döntéseit felülírva késleltesse. Ezt már csak a jogállamiság értékeinek ellenőrzésére támasztott igény méltányos érvényesítése érdekében is meg kellene tennie.
De az utóbbi kompetenciát is nyilvánvalóan át kellene engednie a kérdésben ténylegesen illetékes Európai Bíróságnak, mely tárgyilagosabb, s ami talán még fontosabb: valóban minden jogállamra kötelező döntéseket hozhat.
Mellesleg ezt követeli az a Magyarország is, mely eleddig az Európai Bíróság minden döntésének alávetette magát, azaz a kifogásolt kérdésben visszakozott, vagy az Unió számára is elfogadhatóbb megoldáshoz folyamodott. Persze a bírósági gyakorlat is csak akkor lehet valóban hatékony, ha független maradhat a politikai taktikáktól és stratégiáktól.
Azaz a Bizottságnak magának is szigorúan ragaszkodnia kellene az uniós hatalmi ágak szétválasztásának – Magyarország és Lengyelország esetében megkövetelt – alapelvéhez. A gyanú, hogy ez nem minden esetben áll fenn, Liedtke szerint is megalapozott.
Ennek az elvnek az érvényesülése egyébként a két fővádlott, Magyarország és Lengyelország alapvető érdeke is. Hiszen egy tárgyilagos és jogilag megalapozott kritikát mindkét ország, ha nem is mindig zokszó nélkül, de ténylegesen elfogad. Következésként reális lehetőség nyílik azoknak az anomáliáknak az orvoslására, melyek egy része valóban létezik, és indokolt kritika tárgya lehet.
Arról nem is beszélve, hogy ez esetben a jogállamiság érvényesítése nem visszataszító boszorkányüldözések színjátékaiban, hanem a – konkrét és ellenőrizhető – vádak megalapozottságának tárgyilagos értékelése során dőlhet el.
Egy demokratikus konszenzusra alapozott Uniónak azonban nem csak az elvont jogelveket, de a szóban forgó országok sajátos helyzetét is tekintetbe kellene vennie. Egyebek közt azt a tényt, hogy mindkét államban olyan – múltból örökölt – problémák vannak, melyek rendezése nélkül egyikben sem alakulhat ki a természetes váltógazdálkodás. Ezek megoldatlansága miatt ugyanis a szemben álló felek csupán valamiféle örökre szóló uralom talajáról tudják elképzelni országuk jövőjét. Mindkét oldalról. A választóközönséget ésszerű érvekkel megszólítani képtelen ellenzék tökéletesen kompromisszumképtelen is. Így aztán mindkét országban a mai többség által támogatott hatalommal való végső leszámolás számíthat az egyetlen ellenzéki „megoldásnak”. Ezen túlmenő konkrét programmal sajnos alig rendelkeznek.
Mindez annál is fájdalmasabb, mert Orbán Viktor és Kaczyński – elvileg indokolhatatlan – „végtelenre nyúló” hatalma valóban politikai anomália. A demokrácia lényege ugyanis abban áll, hogy az épp érvényes hatalom számára a hatalom elvesztése nem válhat valamiféle világvégévé, hiszen az éppen „uralkodó fél abban a megalapozott reményben adhatja át a hatalmat versenytársának (és itt a társon van a hangsúly), hogy azt a következő ciklusban, miután ellenfelei az általa elkövetett hibákat kiigazították, s a sajátjaikat maguk is elkövették, ismét visszatérhet a hatalomba, hogy ezúttal ő igazíthasson ki.
És így tovább a végtelenségig…
Siralmas, hogy az Unió a maga szűklátókörű politikájával azokat erősíti, akik – szándékaikkal szöges ellentétben – Orbán Viktort és Kaczyńskit továbbra is bebetonozzák a hatalomba. Nemhogy kompromisszum, de párbeszéd sem lehetséges többé. Mindkét fél izzik a gyűlölettől. Az Uniónak azon kellene ügyködnie, hogy csökkentse a feszültségeket. Ehelyett inkább fokozza őket. És nem csak Magyarországon vagy Lengyelországban, de úgy tűnik, Unió-szerte…
Félelmetes.