Jót nevettek a bűnbandák belügyminiszterünk humorán, aki nemrégiben kijelentette: rajtuk van a rendőrség szeme. A klánok vezetői jól tudják, hogy a helyzet éppen fordítva áll: a maffia szeme van rajta a rendőrségen – amivel, persze, az egyenruhás rendfenntartók is tisztában vannak.

És amit sajnos, mi, az egyszerű emberek is megtanultunk, a bőrünkön érezhetünk, hogy a bűnbandák előtt szabad az út. Nem félnek a rendőrségtől, nem tartanak az igazságszolgáltatástól, bratyiznak a politikusokkal, egyáltalán, nem rettegnek semmilyen állami intézménytől. 

A klánoknak ezért nincs is politikai színezetük, hiszen valamennyi rendszer, minden adminisztráció idején megtalálták a maguk számításait. Vezetőik nem egyszer ingatlanfejlesztőkként, gyakran jövedelmező üzletemberekként érvényesülnek, olykor még a politikával is kacérkodnak – ami elképzelhetetlen lenne a felső szervek közvetlen vagy hallgatólagos támogatása nélkül. 

Az igazságszolgáltatás körüli csatározások alkalmával a politikusok egy része nem csupán párttársait védi, de büntetlenséget biztosít a bűnbandák vezetőinek is – akár azt is mondhatnánk: „kollégáiknak”, hiszen nem sokban különböznek tőlük. 

A bűnbandáknak ugyanis vannak „fehér galléros” tagjai is – politikusok, ügyészek. Ők hivatalosan nyilván nem tagjai a klánoknak, „csupán” a maffia érdekeit szolgáló törvények elfogadtatásán mesterkednek. A maffia pedig, amolyan viszont szolgáltatásként, ezeknek a politikusoknak az oldalára áll, akik nem annyira anyagi hasznot húznak a bűnbandáktól – bár ez sem ritka dolog – ám a klánok, büntetlenségük fejében, szavazatokat hoznak nekik. 

Bűnügyi szakértők egyhangúan állítják, törvényszerű, hogy a bűnbandák éppen most, a kettős választások előtt kaptak ismét erőre. Szinte naponta olvasunk a rendfenntartókkal való összecsapásokról. A napokban két alvilági fickó kaszával támadt a rendőrökre, súlyosan megsebesítve őket. Egy másik gazember Molotov-koktélt dobott rájuk. Tisztában vannak vele, hogy nincs félnivalójuk. A román állam illetékesei, hangzatos kijelentéseken kívül, semmit sem tesznek ellenük. És rendőri forrásokból, no meg saját tapasztalatukból tudják, hogy az Erőszakos Bűncselekmények Csoportját voltaképpen felszámolták, hogy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Bűncselekményét Kivizsgáló Igazgatóság maga is tehetetlen, a román állam illetékeseinek egy része pedig összejátszik velük. Néha, a közvélemény és a sajtó megnyugtatására börtönbe dugnak egy-egy bűnözőt, aztán kis idő múlva feltételesen szabadlábra is helyezik; a börtönbe került klánfőnökök helyét egyébként nyomban mások foglalják el, a klánok tevékenységében tehát mindez nem okozza a legkisebb fennakadást sem. Olykor szándékosan vagy akaratlanul összeugrasztják a klánokat, mint a viccben, amikor is a csótányirtó, megfelelő szer hiányában, azt javasolja kliensének, hogy uszítsa csótányait a szomszéd csótányai ellen. 

A belügyminiszter fenyegetését a klánok nyilvánvalóan nem vették komolyan. Tudták, ez csak porhintés a klánok akcióinak kiszolgáltatott lakosság szemébe, a „négyek bandájának” – a maffia, a rendőrség, az ügyészség és a korrupt üzletemberek – együttműködését a jelenlegi Romániában nem zavarhatja meg senki és semmi. Ez a szövetség mifelénk intézményes hagyománynak számít; így működött mindez a kommunizmusban is.

A napokban belügyminiszterünk ünnepélyes keretek között átadott 100 darab Beretta pisztolyt, a megvásárolt 25 ezerből a rendőröknek. Sokunkban felcsillant a remény: végre, korszerű fegyverzettel látják el a rendőröket. Akiknek azonban – a „nagyszabású ünnepély” után – nyomban vissza is kellett szolgáltatniuk azokat.

Nemrégiben történt az is, hogy kiskorú lányokat külföldre csempésző bűnbandába nem kis munkával beépült rendőrhölgy autóján halotti koszorút talált. Mit tehetett? Felhagyott akciójával, és levonta a szomorú következtetést, hogy nem az embercsempészektől – hanem saját kollégáitól kell tartania… Eközben az országban szinte naponta tűnnek el kiskorú gyermekek. 

Emlékezzünk csak vissza: a caracali kislány elrablásának és meggyilkolásának esetében a rendőrség éppen a helybeli klánok embereitől próbált meg felvilágosítást kapni a tettesről, az ügyészség pedig órákon át tétlenül álldogált a gyilkos kapuja előtt, a hajnali hat órára várva, amikor a törvény értelmében házkutatást tarthattak. Türelmesen kivárták tehát, ameddig a gyilkosnak sikerült eltüntetnie a nyomokat.

Legutóbb a hírhedett bandavér, Emi Pian meggyilkolását követő, több száz személyes virrasztásnál a rendőrség valahogy nem vette észre, hogy a törvény által engedélyezett ötven embernél sokkal több gyűlt össze, és az sem tűnt fel neki, hogy a vírusmegelőző rendelkezésekre fittyet hányó bandatagok főnökei büntetlenül távoznak a hátsó bejáraton át.

A képtelen helyzet ellen most már a rendőrség becsületes munkatársai is tiltakoznak. A különleges egységek egyik tagja egy bukaresti napilapnak címzett levelében kifakadt az ellen, hogy a rendőrség az alvilági klánok, a társadalom söpredékeinek védelmezőjévé vált, a rendőrség „nagyfőnökei” pedig az alvilág kezéből esznek. „Szerettem a mesterségemet, de most már meggyűlöltem” – írta.

Hát lehet-e még nevetni a viccen, miszerint a román rendőr azért önti le a betörőt egy pohár vízzel, hogy az ne ússza meg szárazon?