Jókora cikket jelentett meg egy bukaresti román napilapban Napoleon Săvescu (képünkön), aki azt bizonygatja, hogy történelme során a román nép soha nem követett el árulást.

Az első világháborúból például a hűséges románok „meglepően jól jöttek ki”, hiszen „ismét létrejött Nagy-Románia, a régi Dacia több országrésze is visszatért Romániához” – állítja a szerző, aki szerint az egyáltalán nem számít árulásnak, hogy mindezért a román fél önkényesen felmondta akkori szövetségesével, a Központi Hatalmakkal megkötött titkos szerződését.

A cikkíró azt viszont nem árulja el, hogy akkor vajon mi is számít árulásnak? Sőt, a nyilvánvaló szerződésszegés ellenére, úgy véli, hogy Romániával szemben éppen az ország újabb szövetségesei, a győztes hatalmak követtek el árulást – akik mellé Románia az első világégés pillanataiban állt át, amikor világos volt, hogy a Központi Hatalmak elveszítették a háborút. (Hmm, ez vajon nem számít árulásnak?)

A békekötés alkalmával, az új Európa határainak megállapításánál ugyanis a győztesek nem tartották szem előtt Románia „jogos igényeit” és „elárulták az országot a versaillesi-békekötés alkalmával”, hiszen korábban a Tiszáig terjedő területeket, Ukrajna kárpátaljai részeit és az egész Bánságot is megígérték Romániának.

Persze, a győztesek ezzel együtt is busásan megjutalmazták Romániát az utolsó percekben történt gyáva, de hasznos átállásáért – hiszen Napoleon Săvescu pár mondattal korábban maga is arról beszélt, hogy Románia „meglepően jól jött ki” a békekötés alkalmával…

De ne keressünk mindenben logikát, főleg ne a mitikus román történetírásban.

Cikkírónk azt is jól tudja, hogy az oroszokkal való világháborús szövetség miatt Erdélyért cserében Romániának le kellett volna mondania Besszarábiáról – csakhogy az orosz forradalom nyomán sikerült bekebeleznie ezt a területet is, a központi hatalmak összeomlása után pedig megszerezte Erdélyt is.

Nem véletlenül mondta a román területszerzések nyomán Petre Carp, román konzervatív politikus, hogy „Romániának akkora szerencséje van, hogy nincs is szüksége hozzáértő politikusokra”…

Aztán ismét bizonyítandó, hogy a románok soha nem követtek el árulást, Napoleon Săvescu szót ejt arról is, hogy a román hadsereg Magyarország első világháborús román megszállása alkalmával békésen visszavonult a hadsereg nélküli ország területéről, és ismét emlékeztet arra, hogy a győztesek korábbi ígéretének megfelelően magukhoz csatolhatták volna a Tiszáig terjedő teljes „román országrészt”.

Az viszont már eléggé furcsának tűnik, hogy „békés visszavonulásnak” tekinthető az a történelmi tény, miszerint a román hadsereg több alkalommal is átlépte a győztes hatalmak által kijelölt demarkációs vonalakat, és kifosztotta egész Magyarországot.

Románia természetesen „jól jött ki” a második világháborúból is, ahol szintén elárulta szövetségeseit. Napoleon Săvescu azonban most is úgy véli, ezúttal sem volt szó árulásról, mi több, Mihály király a „fegyverfordítással” (milyen szép szavakat lehet a hitszegésre kitalálni!) csak jót tett volt szövetségesének, Németországnak, amelyet hűtlen gesztusával megóvott attól, hogy – Japánhoz hasonlóan – az amerikaiak atombombát dobjanak rá.

Arról viszont nem tájékoztat (feltehetően mivel ő sem tudja), miért is kellett volna az amerikaiaknak méregdrága atombombát ledobniuk Németországra, amikor akkoriban már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Hitlerék elveszítették a háborút.

A japánok viszont akkoriban még keményen védekeztek. Legyőzésük iszonyatos emberveszteséget jelentett volna a szövetséges hatalmaknak – ezért fordultak az atombombához, de Tokió még Hirosima romba döntése után sem adta fel a harcot, szükség volt tehát a Nagaszaki elleni atomtámadásra is, amelynek nyomán a japánok már nyomban aláírták a feltétel nélküli megadást.

Szerzőnk ezzel szemben úgy véli, hogy a második világégés idején korántsem Románia, hanem Magyarország követett el árulást Németországgal szemben, tudomást sem véve arról a sajnálatos tényről, hogy Budapest Németország utolsó csatlósaként fejezte be a háborút. Napoleon Săvescu információi olyannyira „pontosak”, hogy például arról ír, miszerint Horthy Miklós 1944 márciusában jelentette be hivatalosan, hogy Magyarország kilép a háborúból. Szerinte ugyanis Magyarország kormányzója ekkor értesült arról, hogy Sztálin annak az országnak adja Erdélyt, amely hamarabb lép ki a háborúból. Horthy sietsége tehát azzal magyarázható, hogy mindenképpen meg akarta előzni Romániát, amely csak 1944 augusztusában „fordított fegyvert”.

Ezt követően nem kevés kárörömmel állapítja meg, hogy Magyarországot „pár óra alatt megfegyelmezte” Hitler, aki „két repülőgéppel 64 német ejtőernyőst dobott le Budapest fölött, véget vetve ezzel a magyar felkelésnek. Hát nem röhögnivaló?” – írja a szerző.

Ennél csupán Napoleon Săvescu tájékozatlansága vált ki még nagyobb röhögést, aki nem tudja, hogy Horthy október 15-én jelentette Magyarország kilépését – csaknem két hónappal Románia átállása után. 1944 márciusában viszont Németország nem 64 ejtőernyőst dobott le Magyarországra, hanem hadseregével egyszerűen megszállta egész Magyarországot.

A „szakértő” cikkíró ugyanakkor rendkívül felháborodott azon, hogy 2014-ben, a második világháború kitörésének 75., lengyelországi évfordulójára a szervezők nem hívták meg Romániát…

De ne csodálkozzunk a szerző tájékozatlanságán, hiszen Napoleon Săvescu korántsem a történetírás Napóleonja.

Ő ugyanis egyáltalán nem történész, hanem – dakológus!

Aki pontosan tudja, hogy nem a románok a rómaiak utódjai, hanem éppen fordítva áll a helyzet, a rómaiak a dákok ivadékai, mi több, valamennyi latin nép a román népből származik; hogy az ismeretlen dák nyelvből (amelyből csupán néhány szó maradt fenn) fejlődött ki a latin nyelv; hogy a románoké volt az első ábécé; hogy a románok főistenétől, Zamolxistól származnak az első írásos törvények; hogy a dákok már akkor is ezen az „ősi román földön” éltek, amikor Anglia félszigetből még alig vált szigetté.

Meg hogy Decebal teremtette meg az első modern román államot.

Nos, akkor viszont Decebal volt az igazi áruló, aki dák királyként román államot teremtett meg…