Nem kizárt, hogy ilyen lesz ősztől az oktatás: felemás, de nyilván másként, mint mikor improvizálni kényszerült a rendszer; fele az osztálynak „távmunkában”, másik fele meg klasszikus osztálybeli okításban. Majd cserélnek kéthetenként – hogy a pedagógus se unja el, és ugyebár így az esélyek is kiegyenlítődnek. Mert a másik változat, a több terem, több oktató verzió végképp nem teljesíthető, legyen a nyár bármily hosszú és a szaktárca módfelett válságérzékeny. A hibridről valamikor hetedik-nyolcadikos koromban hallottam először, növénytan vagy mezőgazdaságtan (tényleg volt ilyen tantárgy) órán: akkoriban mindössze az előnyeiről szólt a tananyag, hogy kitartó meg ellenálló, és a terméshozama is hatványozottan jobb, hiszen több fajta előnyös tulajdonságait ötvözték az új növényben.

Hibriddé vált a munka piaca is: így talán jobban bírja a nyomást, a home office, a rugalmas munkaidő, a rövidített műszak mind azt jelzi, hogy a fonákjára fordult gazdaság világában ez az öszvér-minta fogja kihúzni a partra Ökonómia recsegő-ropogó szekerét. Egyre inkább ez az is-is, se-se modell uralja mindennapjainkat, a szelektív maszkhordástól a netre vándorolt fesztiválig, a parkolóból vetített filmtől a hűtőtáskából teraszon elfogyasztott üdülős ebédig. A kényszer és a megszokás közti féltávon egyensúlyozó mutatvány ez, időnként abszurd, néha mókás felhangokkal. 

A közéletbe is beszivárgott, online tanácsülések és furcsa, kiscsoportos parlamenti végszavazások tanúsága szerint. A választási kampány is, ha hivatalosan elstartol, nos, az őszi korteskedés is ilyen félig klasszikus, félig formabontó (vagy teremtő) módon zajlik majd. Mobilon fognak mobilizálni az aktivisták, de a plakát vagy szórólap sem maradhat el teljesen, bár a nyomdák ezúttal lemondhatnak az ilyenkor szokásos megabevételekről. Még kormány is lehet finomvegyes: a nagy nemzeti egységet megjelenítő kabinet gondolata nem újszerű, és most a szocdemek megint előrángatták mumusként vagy elterelő szándékkal… nem tudni pontosan. Esetleg szakértői gárda, ha már minden kötél cafatokban lóg. Majd ellavírozza az országot a választásokig, s biztosan jól teljesít, mihelyt ez lesz az egyetlen feladata.

A hibrid azért is jó, mert – esetükben – kísérleti jellegét felüllicitálva a felelősség is viszonylagossá törpül: íme, nem tétlenkedtünk, legjobb tudásunk szerint kevertük ki a hatékonynak vélt csodaszert, vagy mindössze passzoló flastromot. Hogy aztán nem jött be, vagy mellékhatásai számosabbak és súlyosabbak, mint a remélt eredmény, ez bizony a helyzetnek mostanában a makacs velejárója; megértéssel elegy elismerés dukál hát a bátorságért és az erőfeszítésért.

Gépkocsigyártásban módija van a hibridnek, igaz, megtorpanó, de mégiscsak trendi egy üzemanyagos-elektromos járgány beszerzése, amitől bármely önkormányzati rendőrjárőr jóval nagyobb tiszteletet présel ki a helység kalapácsát és sarlóját régóta sutba vágó lakosságtól. Amint végiggördül a település főútján, amely szintén hibridesre sikeredett: egyik oldalát meredek szegélykő határolja, a másikat süppedt, urbánus tájba simuló kontűr; elvégre ilyen nagy munkálatot nem lehetett egyetlen mandátum alatt levezényelni, s kellett (előrelátóan) az ellenzéki beszállítónak is valamit adni, mert emberek vagyunk, ugyebár. Igaz, ők kicsit felemásak, na de mégis… a közösség érdeke előbbre való.