banner_MpsidwSE_970x250_Haromszek.jpg
banner_3lV7MYIa_300X250_Haromszek.jpg

Kustán Magyari Attila: Viszlát, Index

A magyarországi Index szétverése egy hosszú út legutóbbi megállója és egy globális jelenség durvább lenyomata.

Az Origo sajtó-jellege már 2015-ben megszűnt, a TV2-t követte, aztán jött a VS.hu, a Metropol, a megyei lapok, a Népszabadság bezárása, a Figyelő alakváltása, a Magyar Nemzet, a Lánchíd Rádió, a HírTV körüli változások, két éve a Heti Válasz, de hát az ATV háttere is sokaknak gyanús, a Klubrádió is alig úszta meg stb. – és mindezt megelőzte a közmédia teljes átalakítása egy fájóan primitív propagandagyárrá. Ez a jelenség nem kerüli el Romániát sem, és alapvetően egy globális jelenségről beszélhetünk.

A sajtóval szembeni támadásoknak nagyjából addig nyúlik vissza a hagyománya, amióta létezik sajtó. A szabad világnak tartott liberális demokráciákban gyakran a nagytőke kezében van (erről az első nagy, empirikusan megalapozott munkát Noam Chomsky és Edward S. Herman írta a magyarul is elérhető Az egyetértés-gépezet című munkájában, amelyet azóta számos hasonló könyv és tanulmánykötet követett). Ez önmagában is súlyos probléma, de ez egyrészt nem csupán az egyik politikai oldalra jellemző, másrészt ennél az még rosszabb, amikor a politika uralja a sajtót.

Szerkesztőségek tehát gyakran meg kell védjék a szakmát vagy a tőkével, vagy a politikával szemben – erre szolgálnak a szakma szabályai is, amelyeket többek között Trump már az első elnökjelölti kampánya óta támad: vagyis, amire ő törekszik, az nem a sajtó „helyreállítása” – pedig erre is szükség volna –, hanem az alárendelt sajtó felemelése.

Tágabban értelmezve a jelenséget nemcsak a sajtóról van szó: Trump – és Bolsonaro, és Orbán, és Duterte és Duda, és Modi és így tovább – a régi hegemóniát akarják megdönteni, amelynek a sajtó az egyik eszköze. Számos területen zajlik a hegemóniaváltás: a fogalomhasználat megváltoztatása, a különböző, számukra kedvező események kiemelése, mások mellőzése, a sajátos értelmezések, szereplők partnerként vagy ellenségként kezelése és így tovább. A helyzetet joggal lehet kritizálni, de azt is figyelembe kell venni, hogy az eddig hegemón politika is sok tekintetben hasonlóan kirekesztő volt más nézetekkel szemben (gondoljunk ennek következményeként a Blatcherizmusra, a Tariq Ali által „szélsőséges középnek” nevezett politikai identitásvesztésre, ami mára egy globális disztópiához vezetett).

A sajtó elleni támadásai során Trump „Kamuhír Díjat” alapított, amelyet a vele szemben kritikus sajtónak ad, a „fake news” egy rendszeresen alkalmazott vád lett, amelyet Orbán Viktor például éppen az Index-szel szemben használt – miközben a legtöbb sajtópert Magyarországon az Origo veszítette el. Jair Bolsonaro hasonló taktikát alkalmaz, a tavalyi amazonasi erdőtüzek során azt állította például, hogy az erdők „gyakorlatilag érintetlenek”, és csak kamuhír, amit a „hazug és szenzációhajhász média” terjesztett. Jarosław Kaczyński, a lengyel kormánypárt (PiS) elnöke arra készül, hogy a külföldi tulajdonú sajtót korlátozza. (A járvány alatti felerősödő sajtóellenességről írt terjedelmesebb esszém itt olvasható.)

Ez a jobboldali populista gyakorlat: a hatalom egyes szereplői az emberek akaratára hivatkozva állítják, hogy a velük szembenálló elittől védik meg a „népüket”. A cél, hogy a létező bizalmatlanságot, amelyet a liberális demokráciák antidemokratikussága váltott ki, tovább erősítsék – azaz, amit állítok, hogy itt „mindkét” fél ludas, hiszen az előző politikai elit éppúgy korrupt volt, bár sokkal kevésbé manifeszt eszközökkel (ehhez hasonló az erőszakhoz való viszonya). Emellett azt sem tagadom, hogy a politikának nincs joga radikális változtatásokra – a kérdés az, hogy kit szolgálnak ezek a változtatások valójában, és mennyire tükrözik a társadalom sokszínűségét (azaz: valóságát).

Ez a populista hullám ilyenformán teljesen érthetően következménye valaminek. Része a sajtó leépítése és átalakítása egy ijesztően egyszerűsített propagandagépezetté ahelyett, hogy a populizmusával bevonna és nem kirekesztene, nyitottan működne és nem konspiratív módon. A támogatói azok a csalódottak (is), akik számára valódi megoldásnak tűnik, hogy „most ők jönnek”, akiket eddig mellőzött a hatalom. Nemcsak arról van szó tehát, hogy a szakma egyes szereplőit támadják: magának a szakmának a szabályait szüntetik meg, hiszen a saját szócsöveikkel szemben nem az az elvárás, hogy korrekt munkát végezzenek, hanem, hogy visszhangozzák a hatalom akaratát. Keserű népellenesek úgy mondanák, hogy itt a csőcselék lázadt fel („a tömegek lázadása”) – én úgy mondanám, tetszettek volna demokráciát építeni.

Ahogy tehát az lenni szokott a jobboldali populizmussal, a kiindulópontja nem feltétlenül téves: jogosan lázad és jogosan állítja, hogy a „másik oldal” korrupt. Demokráciát ígér, sajátos értelmezésében „a többség uralmát a kisebbség fölött” (jól hangzik ez erdélyi magyarként? szerintem nem), de ezt esze ágában nincs teljesíteni: az Index bedarálása is csak egy lépés afelé, hogy még kevesebb hangot halljunk, ami zavaró tényező az új hegemónia-építésben.

Ez jó a hatalomnak, és sokan azt hiszik, hogy jó nekik is – hiszen mára azt gondolják, hogy aki a Másik, az az ellenség (ez is jól hangzik erdélyi magyarként?).

Az biztos, hogy sokan tapsolnak annak, hogy az Indexnek nagyjából vége. A sajtóval szembeni ellenszenv egyébként is – oldalfüggetlenül – növekvőben. Az újságíró vagy barát, vagy ellenség, (ez sem új. Vagy Assange neve nem cseng ismerősen?). Az újságíróval már nem vitázik szinte senki: címkéz, gyaláz, fenyeget. Az újságíró ügynök, szócső, kém, ellenség, hazaáruló – már amennyiben nem éppen megfelelő, amit ír. És ha valakinek épp megfelel, akkor egy másvalakinek nem – akkor számára lesz ügynök, szócső, kém, ellenség, hazaáruló.

Ez addig nem is változik majd, amíg a szakma szabályai nem érvényesülnek, a tőke és politika pedig nem száll ki a sajtóból. Ez a tanulság ma – és nem az első alkalommal.

(Címlapfotó forrása: Kovács Betti/444.hu)

Kimaradt?