US Open, Nobel-díj-bankett, Electric Castle…, hogy a tokiói olimpiát ne is említsem: valamennyi elnapolt, -hónapolt, -évelt történet. Mint az állítólag halasztható orvosi vizsgálat, a nem sürgős műtét, vagy a jó ideje betervezett rokonlátogatás meg a bankrészlet. Mindenik a maga árával; mely olykor fatális is lehet. A számtalan divatos grafikon, modellezés, előrevetítés idényében vajon miért nem látni olyan táblázatokat, amelyek az „egyébként” beteg emberek morbiditási indexét tüntetik fel. Nem nagy kunszt: amennyiben az adatokat továbbra is tárolják, aránylag könnyen kiköbözhető, hogy úgynevezett járulékos veszteségként mivel járt emberéletben ez a járvány.

Nem állítom, hogy ezzel teljessé válna a mínuszos lista, és hogy végre újabb bizonyosság enyhítené a mindennapossá vált találgatások és aproximálások miatti frusztrációt. Hiányérzetből marad még egész tetemes rakat: a gyerekeim végre odacseperedtek, hogy moziba is el lehetne vinni őket, ha épp nekik való produkció lenne műsoron. De a balettórák sorozata is megszakadt, és idén nem úgy látszik, hogy a foteldrukkeri szerepemet végre egy stadionos élménnyel dúsítanám. A halasztás, a prolongálás önmagában az élet rendjén természetes, elvégre unalmasan lineáris lenne a lét, ha minden „svájci precizitással” sorjázna. Itt viszont ipari mennyiségben kaptunk az elpasszolt, kalendáriumból kitolt, finomabban szólva átütemezett eseményekből. Az elején még csak az előszele, majd a felfüggesztés mint finomabb formája, amelyben az egyelőreség-érzet kódoltan még a reményt, bár takaréklángon, de tartotta.

Többrendbéli sérülések ezek: a sportrajongónak, hogy nem élheti át a négyévente nyaranként beköszöntő ötkarikás izgalmakat, az atlétának, hogy gondosan megtervezett formaoptimalizálása kárba vész, és nincs, aki szavatolná: jövőre ugyanúgy csúcson lesz a rajt előtt. A színésznek szintén több mint katarktikus a kényszerű dekkolás, a szakma paradigmaváltása – ha végképp erre kényszerül – újratanulással, szinte teljes restarttal ér fel. Döntéseket kénytelen halasztani, a legszemélyesebb regiszterben is, ki esküvőt tervez, házat cserélne, vagy átköltözne egy csendesebb kisvárosba. Sőt a beérlelt pályamódosítást is jegelni kell, visszavenni a tervezésből, miközben azért valamilyen – újabban akármilyen – célzatosság igénye továbbra is indokoltnak tűnne.

Határesetben halasztani lehet tanévnyitót (akár évestől, vagy csak egy szemesztert), választásokat is (mert már egyszer odébbtolták), adventi bevásárlást (leginkább büdzséhiány okán), a harsány szilveszteri kavalkádot (mert a diszkrét koccintásban ugyanúgy ott lehet a hála és bizakodás, mint a petárdás-tűzijátékos eufória zajszennyében). Maga a halaszthatatlan, mint jelző, állapotot meghatározó milyenség is, többnyire elodázhatóvá válik: letisztulnak dolgok és körvonalak; az aktuális, a sürgős, a muszáj egyaránt viszonylagossá (ha nem éppen nevetségesen súlytalanná) vedlik.

Bölcsebbek, arányérzékben visszafogottabbak leszünk e sok halogatás közben – esetleg mindössze megfontoltabbak –, vagy a fátumba kapaszkodóak, rezignáltak… bizonyára nem ennyire végletesen kétesélyes a képlet. Azt viszont már egyértelműen leszögezhetjük: gyermekeink majd úgy mesélnek erről a 2020-as esztendőről, mint annak idején a mi nagyszüleink arról, hogy milyen volt, amikor bejöttek a ruszkik, a negyvenhatos-negyvenhetes nagy aszályról, vagy amikor beléptették őket a kollektívbe.