Sporttörténészeken és félsúlyos statisztika-függőkön kívül Horace Ashenfelter nevére aligha kapja fel valaki a fejét; érthető: nem az amerikai atlétika legsztároltabb bajnoka, bár 1952-ben szoros versenyen szerezte meg a 3000 méteres akadályfutás döntőjében az olimpiai aranyat. Egyben a versenyszám addigi nemhivatalos világrekordját is megdöntötte a helsinki stadionban. Nem volt tipikus sportkarrier; a bolti eladóként kezdő, majd a második világháborút a légierőnél gépfegyverkezelőként letöltő Horace, miután leszerelt, FBI-ügynöknek állt be, és soha nem gondolkodott abban, hogy az atlétikát főállásban művelné. Egykori eredménye 8 p 45 mp 4 tizedmásodperc. Hat tizedmásodperccel kevesebb, mint George Floyd agóniája.

Víz alatt, hol más körülmények stimulálják-gátolják az emberi szervezetet, az aktuális Guinness-rekord Branko Petrovicsé, aki szabadtüdős merülőbajnokként 11 perc 54 másodpercig bírta. George Floyd az utolsó 2 perc 53 másodpercben már eszméletlen volt. Ravatalánál 5 másodpercet lehetett időzni Houstonban, a járványkorlátozások és a hatalmas tömeg miatt.

Időbe telik, míg elégséges és hihető válaszokra lelünk. Arról, hogy mi is történt 2020 májusában-júniusában az Egyesült Államokban. És nem csak. A járványhelyzet okozta feszültségeket nem lehetett mindig teraszra kiállva szétkiabálni-énekelni (meg hát akinek talpalatnyi erkélye sincs, az mihez is kezdene) vagy internetes csevegéssel enyhíteni, az ad-hoc konditeremmé változtatott nappaliban levezetni. Mélyebb és sorozatosan lefojtott társadalmi konfliktusok gejzírjéhez közelítve, még párás a szemhatár. Elfedi az égő gékocsik füstje és a könnygázé. Eléggé eleven és közeli a látvány, hogy döbbentsen, de túlontúl friss ahhoz, hogy ilyen esszébe oltott pszichologizálásnál többre fussa. Folyamatot vélünk kitapintani. Analógiákat. Vagy csak sejtjük, hogy nagy itt a gond. S a Floyd-lázadás mindössze egy szilánkja a bajnak. Éles, életet hasító.

A közvetlen következményeket sem lehet felmérni, mert még javában zajlanak: Európa-szerte antirasszista tüntetések, megszeppent és jócskán tanácstalan hatóságok, néhol kiiktatják a fojtogatós letartóztatási módszert, másutt felújítják a rendőrség kocsiparkját, szóval kavalkád a javából. Egy volt államfő, zsebében két elnöki mandátummal a járvány miatt hazakényszerült cigány bűnbandák grasszálásától félti a romániai közbiztonságot. Ex-hajóskapitányként tudhatná, milyen a viharos tengeren egy váratlan erejű széllökés. Vagy tudja, és rájátszik. Mintha a honi alvilágba csakis a romák szivárogtak volna vissza a nyugat-európai vadászmezőkről. Egytől egyig. Válogatott cigánylegények. Nem a járvány-ügyeskedő fehérgalléros gengszterek, a többségi átlagbűnözők, nem: pontosan a romabűnözés – merthogy egy ideje szakterminust is sikerült kigyöngyözni.            

E féltérdre ereszkedett (roggyantott) világban a perspektíva keresése lenne az egyetlen észszerű válasz a feltorlódott kétségekre. Bristolban biztosra mentek; Edward Colston (a város egykori közjótevője) rabszolgakereskedői múltjáért fizetett retroaktív: ledöntött szobrát folyóba dobták a tiltakozók. A csonka talapzatról nyugatra, és egyben visszafele pásztázva 401 évnyit (mintegy 210 765 600 percet ) kéne hogy átfogjon a firtató tekintet – az első újvilági rabszolga földre tántorgásáig. Csakis ebben a – mondhatni történelmibb – közegben lenne esély értelmezni (s majd megérteni) a 8 perc 46 másodperc tényleges súlyát.