Gál Mária: Mindenki kísérti a sorsot

Lehet, hogy mire írásom megjelenik, már teljesen más lesz a helyzet, de szerda késő este, amikor e sorokat írom, akkor még csak annyi bizonyos, hogy „a 2013-as Kancsendzönga (8586 méter, Himalája, India-Nepál) Expedíció két magyar hegymászója, Erőss Zsolt és Kiss Péter, a csúcsról való ereszkedés közben 8000 méter körüli magasságban eltűnt!”.

Az egymondatos bizonyosságot a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíció sajtófőnöke, Vincze Szabolcs adta ki tegnap délelőtt. Elképzelhetjük, nem tette könnyű szívvel, talán nem is tette volna egyáltalán, ha igazán hisz abban, hogy a Himaláján is történhetnek csodák. Azóta mindenki találgat, méricskéli az esélyeket, minden észérvre és a fizika törvényeire fittyet hányva reménykedik, hogy talán mégis...

Ha az eszünkre hallgatunk, tudjuk, nincs sok esély arra, hogy élve megtalálják a két magyar fiút, sőt még arra sem, hogy egyáltalán megtalálják őket. De miért hallgatnánk az eszünkre, ameddig szívünk is van?

Persze, hogy tudjuk, hiszen minden szakértő elmondja, hogy ha valakiről ebben a magasságban, a 8 ezer méter körüli halálzónában két napig semmi hír nincs, ha a serpák sem merészkednek az utolsó, 7600 méter körüli tábor fölötti magasságba, mert olyanok a körülmények, légimentés pedig nincs a Himaláján, akkor már csak a csoda segíthet.

Tudjuk, hogy egy éjszakát ki lehet bírni itt a világ tetején, kettőt már aligha, a mínusz 30-40 fokban. Tudjuk, hogy minden egyes ilyen magasan eltöltött óra csökkenti a túlélési esélyeket. Erőss Zsolték esetében pedig már nem órákról, hanem napokról van szó – kedd délután indult keresésükre az első mentőexpedíció. Ma reggel, csütörtökön újra próbálkoznak a serpák, mi pedig addig is reménykedhetünk.

Miért is ne tennénk? A felsorolt veszélyek ugyan valósak, nem az elcsatangoló kisgyerekek riasztására kitalált mesék, de...  A statisztikák és a természet törvényei is Erőss Zsolték ellen szólnak, de... Hányan mászták meg a világ harmadik legmagasabb csúcsát művégtaggal? Hány alpinistának volt lelkiereje egy olyan tragédia után, amit Erőss Zsolt átélt, újra szembenézni ugyanazzal a veszéllyel, immár a halálközeli állapotot is megtapasztalva kockáztatni életét egy újabb csúcs meghódításáért?

Azt is mondhatnám, hogy Erőss nem mindennapi erős fiú, hanem makacs székely „ember” is. Ám inkább azt mondom, hogy ő az egyik leggyakorlottabb magyar hegymászó, aki már tízet meghódított a tizennégy nyolcezer fölötti magaslatból. Inkább arra gondolok, hogy szerencsés véletlenek is történhetnek. Talán ott a végtelen havas, oxigén nélküli magasságban akadt egy barlang, s Zsoltnak és huszonhét éves társának talán még volt annyi ereje, hogy ott menedéket leljen. 

S miközben reménykedem, azon tűnődöm: mi késztethet valakit arra, hogy ilyen kockázatot vállaljon? Én csak a Fogarasi havasok 2544 méteres Moldoveanu csúcsára másztam fel, s noha máig büszke vagyok rá, azóta sem éreztem késztetést arra, hogy magasabbra törjek. S bár már húsz éve múlt, tisztán emlékszem arra az érzésre, milyen volt a Királykő gerincén végigmenni szeptember elején. A Királykő Pásztor csúcsa ugyan csak 2238 méter, de a gerinc északi oldala már szeptember elején jeges, ezek után elképzelni sem akarom milyen lehet a Himalája. De leginkább arra emlékszem, milyen volt onnan leereszkedni remegő lábakkal, úgy érezve, hogy egyetlen lépésre sem maradt már erőm. Kapaszkodás közben pedig ott néha keresztekbe fogódzik az ember, olyan keresztekbe, amelyeket valamely szerencsétlenül járt hegymászó vagy kocaalpinista emlékére állítottak.

Hány kereszt lehet a Himaláján? Hány társuk elvesztésének lehettek tanúi a magyar fiúk, vagy hány egykoron közös expedíción megismert alpinista halálhírével szembesültek az évek során Erőssék? Mi volt, ami újra és újra mégis életük kockáztatására ösztökélte? Megszállottság, önzés, vagy valami más? Mi az, ami az emberi élet értéke és a család fölé helyeződik náluk: a veszély? a kihívás? a teljesítmény kényszere?

Nem tudom, nem értem. Annyit azért érzek, hogy egy olyan vérbeli hegymászónak, mint Erőss, meghalni is jobb 8 ezer méter fölött, mint nem feljutni oda.

Tavaly októberben egy interjúban azt mondta, mindenki kísérti a sorsot, aki él. Van, aki azzal, hogy felmászik a hegyre, valaki azzal, hogy fel sem áll a fotelből. Ő újra és újra felállt sérülésből, kudarcból, s újra és újra csúcsra ért.

Úgy tűnik, ott is fejezte be – a csúcson, boldogan. És ha ma mégis megtörténik a csoda, biztosak lehetünk abban, hogy Zsolt nemsokára ismét útra kell.

Kimaradt?