Ha már majdnem három éve vár döntésre, még két hetet kibír – gondolhatták a honatyák a szerdai plénumban, amikor napirend előtt elhalasztották az egyébként 18. tételként szereplő törvénytervezetet. Az RMDSZ által kezdeményezett, és benyújtott dokumentumról van szó, amely március 15-ét a magyar közösség hivatalos ünnepévé avatta volna. Gesztusértékű lett volna, ha a Képviselőház plénuma a tervezet mellett voksol: jele annak, hogy meg lehet állítani (de legalább fékezni) azt a folyamatot, amely az utóbbi hónapban felerősödni látszik – elegendő pusztán az események kronológiáját újra felvázolni: különösebb forgatókönyv-pártiság és összeesküvés-függőség nélkül is maradjunk abban, „a dolgok felpörögtek”, és közéletben, sajtóban felerősödött a magyarellenesség. (Nem magyarázat, mindössze adalék, ha a történetet 30 éves távlatban szemléljük, hogy a 89-es fordulat után éppen egy kiprovokált etnikumközi konfliktus ürügyén az újraszervezett-élesztett hazai hírszerzés megörökölte az átkosból azt a szakosztályt, amely a nacionalista-irredenta jelenségek profi kezelésére hivatott, és egy ideig ekként is működött, a szervezeti felépítésben megjelent.) Tehát nem állítom – sajtóperek és szakmai szigor, vagyis kellően dokumentált források hiánya miatt –, csak kérdem, ludasak-e abban a jelenlegi szervek, s ha netán igen, akkor milyen mértékben, hogy a helyzet, „a nemzeti és nemzetközi egyaránt ennyire fokozódott”?...

Az előbbi felvetést unokáim nemzedékéből kikerülő kutatók fogják tisztázni, de már ők is jól benne lesznek a korban: vélhetően addig feloldják a 2020-as iratanyag titkosítását. De addig is érdemes a május–júniusi periódusra fókuszálni, arra, ahogyan ezt a feszültséget gerjesztés által el lehetett érni. Az előzményeket tekintve koherensnek tűnt, hogy a Té Ház kényelmes (nyomasztó?!) többséggel elkaszálja a március idusára vonatkozó jogszabály-tervezetet. A magyar külügyminiszter keddi bukaresti és kolozsvári villámvizitje lenne az új elem, amely a kérdés további jegelését okozta, vagy az államfő és a kormánypárt vezetőinek szintén tegnapi informális tanácskozása, egyéb diszkrét egyeztetések és mérlegelések, vagy pusztán az időzítésben rejlő mozgástér-bővítés indokolta a halasztást. Ez utóbbinak lehet olyan olvasata is, hogy kivárni mi lesz (vagy mit lehet előidézni) június negyedike körül, és annak függvényében újra napirendre tűzni a türelmesen várakozó – esetleg szakbizottsági parkolójában egy pontosvesszővel gazdagodó –  törvénytervezetet.

Amennyiben a szenátus első házként ejtette, az emberi jogi szaktestület negatívan véleményezte, nyomós oknak kell feltűnnie a döntési körökben ahhoz, hogy jövőre például költségvetési keretből lehessen kokárdával márciusi ünnepi műsorra vonulni. Mindössze hipotéziseim vannak arról, hogy a kölcsönös visszafogottságra való, szintén kölcsönös üzengetés-intés mennyivel több szimpla kommunikációs gyakorlatnál; elterelés, ötlethiány, tanácstalanság, vagy ezek fura egyvelege van a háttérben. Ismétlem, Szijjártó Péter hirtelen színrelépése meglehet, zavart keltett az eredeti terv ötletgazdáiban, amely a magyarellenes hangulat további gerjesztését célozta. Amúgy a sajtótájékoztatóba bugyolált diplomáciai csörte eredménye bizonytalan: Aurescu minimális (hmm…) román kontrollt és rálátást sürgetett Budapest erdélyi gazdasági fejlesztéseire, a magyar külügyér meg vette a kesztyűt, és… mellényzsebébe tűrte – lehet, majd ez új divattrendé válik ebben a maszkos, kézvédős világban.

Sakkversenyekben a függőben maradt partiknál annak kedvez a döntetlen, aki előrébb áll a pontversenyben: a politika ugyan taktikázás, meg stratégiai játék, de annál mégis valamivel több; talán ezért mennek vadászni, szelídebb változatban golfozni a tárgyalófelek, és nem a kockás mező fölé görnyedve lazítanak, miközben puhatolóznak és – mindkét részről úgy vélik – puhítják is egymást.