Még abban az időben, amikor Romániában is megszületett az ötnapos munkahét, járta a vicc: két székely beszélget Csíkszereda főterén arról, hogy Svájc annyira előrehaladott, hogy ott már csak szerdánként kell dolgozni. Mire a másik azonnal rákérdez: Jó, jó, de mikor kapnak ezért szabadnapot?

Mostanában igazán nem lehet panaszunk a szabadnapok kevesbedésére. Hiszen csak május elseje és a keleti húsvét egybefonatása miatt egy hetet heverhetett boglyák hűvösén tíz-tizenkét állami szolga vagy annak többszöröse. A vendéglátástól-vakulásig és az idegenforgadalom dörzsölte a kezét, tartotta a zsebét, aztán hogy bejött-e a kívánt haszon vagy sem, arról majd csak az adócsalások felett vizsgálódó állami szimatügy hatósága fog beszámolni egy-egy letartóztatási kampány során, isten tudja mikor.

Ha az olvasó figyelmesen átfutotta soraimat – amit csak remélni merek, nem tudván, hányan is olvassák e jegyzeteket –, akkor felfedezhette, hogy igazából a pihenőnapok csak az állami szektort érintik, a magánszféra, amely 1990 óta csak hatalmasodik, aprózódik, változatosabbá válik, egyáltalán, alig vagy csak kis mértékben ragaszkodik a munkavállalók pihentetéshez.

Márpedig az alkalmazottak jelentős hányada ott fejti ki áldásos és háládatos tevékenységét, ott keresi kenyerét, a mindennapit. Ott hallgat, ott nem mer lázadni főnökei, munkaadói, az atyáskodó/basáskodó kis-, nagy- és középvállalkozások tulajdonosai ellen. Hiszen, tudatában annak (hajaj!), csak egy-két jól elhelyezett bíráló megjegyzés, az egyéni és kollektív elégedetlenség megjelenítése verbális – sőt ma már nem csak verbális – szinten (mutogatás, beintés, nemzetközi ujjas index), és máris békegalambként röpül nehezen megszerzett munkahelyéről.

Kirúgják a legminimálisabb védelem nélkül. Nincs érdekvédelem, a tulajok hallani sem akarnak a szakszervezetekről, a törvényhozás pedig ebben a tekintetben nem lép határozottan, hogy meg ne sértse a kis- és középvállalkozásokat, amelyeknek sorsát annyira szívén viseli az Uniónak tetszelegve.

Holott jobb államokban, bocsánat, jogvédő államokban a munkaszüneti nap, a nyolc órás munkaidő betartása a magánszférában éppen olyan kötelező, mint a nagy  multinacionális szörnyetegek világában vagy az állami munkahelyeken. Igaz, ott léteznek és hatékonyan működnek a nagy hagyománnyal rendelkező, nem pártok által kizárólag dominált érdekvédelmi szervezetek, amelyeknek tényleg fontos a dolgozó ember, vagy hogy annak munkaképessége sokáig megőrződjék. Nálunk a szakszervezetek a szocializmus 45 éve alatt teljesen hitelüket veszítették, a maiak fölöttébb gyanúsak és vezetőik gyorsan bekerülnek az uralkodó elitbe, korrumpálhatók, karrierlovagok lesznek. A régit egyetlen dologért szerették az alkalmazottak: üdülőjegyeket lehetet szerezni ingyért vagy kedvezményesen Olăneşti-re, Szovátára, sőt O...,  akarom mondani, Románszentgyörgyre.

Ha manapság nagy ünnepek alatt kimégy a városba, kimerészkedsz az utcára, az üzletekben nyüzsög az élet. Az alkalmazottak talán soha nem kapják ki szabadnapban ezeket a munkaórákat, sem fizetésben nem kompenzálják őket. (Ezúttal nem az állandó jelenlétet, működtetést igénylő kohóművekről vagy a mentőkről van szó, hanem kis krájzlérájokról, multietnikai szatócsközpontokról.) Nem tudjuk, a munkafelügyelőségek mit is ellenőriznek a munkavédelmi szabályokon kívül, holott az állandó hajsza előbb avagy utóbb visszaüt, és a munkaerő lenullázódik. Tahók helyett ide is tahométereket kéne beszerelni, mint a gépkocsivezetők esetében.

Elismerem, az is kipurcan, aki szamócát megy kapkodni Barcelona-Kiskupicára vagy presszót főzni San Geminianóba, de legalább sokkal több pénzért teszi. És akár ki is toloncolhatják, ha többre vágyik s meg is szerzi bármily áron.

Hazajőve hónapokig él saját zsírjából. Mondhatni, tele van szabadszerdával.