Úgy történ minden, mint a rémmesékben: este nyugodtan aludni tértünk a magunk régi, megszokott világában – és másnap egészen más, teljesen új, ismeretlen világban ébredtünk.

Amelyből semmit, de semmit nem értettünk.

Mert hát hogyan is érthettük volna, hogy egyik napról a másikra az ölelés halálos fegyverré változhat? Hogy egy egyszerű kézfogással, amely kezdetben csupán azt bizonyította, hogy nincs gyilok a kezünkben, akár tömeggyilkossá is válhatunk.

Miként érthettük volna meg ilyen hirtelen, hogy eljön az idő, amikor nem ölelhetjük át szüleinket, gyermekeinket, barátainkat, akiket két méter távolságra kell tartanunk magunktól. Hogy szüleink, nagyszüleink iránti szeretetünk legfőbb bizonyítéka furcsamódon az lesz, hogy nem látogatjuk meg, sorsukra hagyjuk őket.

Elképzeltük-e valaha, hogy rettegnünk kell szeretteink életéért, a sajátunkért? Hittük volna, hogy magányosan kell eltöltenünk a húsvétot, és talán a többi ünnepeinket is, mert a hatóságok (vagy saját magunk) hetekig, hónapokig (?) tartó szobafogságra ítéltek minket. És hiába jött meg a tavasz, költőibben a kikelet, mert a parkok, a hívogató erdők, virágos rétek után csak az ablakon keresztül sóvároghatunk.

Igen hamar rájöttünk, hogy nem tudunk megélni mindennapjaink apró, megszokott gesztusai nélkül, amelyek eddig olyannyira szokványosak voltak, hogy szinte észre sem vettük őket. Most pedig tehetetlenül állunk a tény előtt, hogy nem kaphatjuk ölbe, nem szorongathatjuk meg alaposan gyermekünket, unokánkat; gyötrően hiányoznak a céltalan lődörgések a városban, a jóízű dumák – akár sörözgetés közben is –, a haveri hátba veregetések, a közös bulik, kirándulások, a gombaszedés, az erdőszéli szalonnasütés…

Rádöbbentünk a nagy igazságra – amit egyébként eddig is tudtunk, csak nem akartuk tudomásul venni –, hogy mit sem ér a hatalom, a pénz, a vagyon, a rang, a kapcsolatok, a hírnév. Mindezeket ma már nagyon sokan szívesen odaadnák akár egy lélegzetvételnyi oxigénért is.

Az internetet a napokban bejárta a spanyolországi El Paisban megjelent cikk, miszerint csupán most, a koronavírus járvány idején jöttünk rá arra, hogy ezek az apró gesztusok korábban mennyire boldoggá tettek minket.

Csakhogy: valóban boldogok voltunk „azelőtti” életünkben? Vagy egyszerűen csak felelőtlenül éltünk. Egoizmusunk, önelégedettségünk, viszonylagos kényelmünk elaltatott, a sajátságos romániai „jóléti társadalom” elkényeztetett minket. Elmerültünk a kényelmes semmittevésben, lemondtunk fiatalkori elveinkről, értékeinkről, kizárólag önmagunkért éltünk, a magunk külön kis világában. Ismertük a társadalom kétségbeejtő állapotát, a kórházak lesújtó helyzetét, hiányos felszerelését, a siralmas orvoshiányt, mégsem tettünk semmit. Úgy véltük, mindez „csak” másokkal, idegenekkel történhet meg, e szörnyűségek minket nem érinthetnek.

És hagytuk, hogy az országot – jó esetben is – középszerű politikusok vezessék, miközben jókat szórakoztunk korlátoltságukon, röhögtünk balfogásaikon, nyelvtani hibáikon.

Most pedig, a járvány idején, amikor minden összeomlott körülöttünk, az ajkunkra fagyott a mosoly. A „gondtalan életből” hirtelen felébredve, rá kellett jönnünk, hogy bizony, bármikor kórházba kerülhetünk – ha éppen lesz üres ágy, és fertőzésmentes orvos. Hogy lélegeztető gépre szorulhatunk – amelyből azonban inkább csak hiány van mifelénk!

Végső kétségbeesésünkben pedig éppen a tehetségtelen, dilettáns, kinevetett politikai osztálytól várjuk a megoldást. Amelyet ők sohasem, hanem csakis azok találhatnak meg, akiket viszont hagytuk, hogy ez a szánalmas „politikai elit” a társadalom szélére szorítson; a kiutat a tanárok, a kutatók, a tudósok, a valóban értékes emberek mutathatják meg – akiknek viszont nincs kellő hatalmuk mindehhez.

Mindeddig nem vettük észre (mert nem akartuk), hogy sáskamódra feléltük a természetet, tönkretettük környezetünket, az egész világot. A pénzért, a vagyonért. Mert hatalmunkban állt. Mert megvoltak hozzá a kapcsolataink.

Most már tudjuk, hogy mindezt mennyit ér…

A mindeddig türelmes természet pedig megbosszulta magát. Lakások, kórházak kalitkájába zárt minket és engedte, hogy saját műholdjaink képsorai döbbentsenek rá, mennyire fölöslegesek vagyunk a földön, hiszen hiányunkban tisztábbá válik a levegő, a talaj, a tengerek, az óceánok, a hegyeket ismét beborítják az erdők… Értésünkre adta, hogy kiválóan megvan nélkülünk is, és hogy mi csupán a vendégei vagyunk – korántsem a mindenható urai!

Ezekben a válságos időkben hadd zárjam jegyzetemet Márai Sándor szavaival, arra gondolva, hogy az „új világban” talán hasznos útmutatót jelenthetnek.

1943-ban megjelent Füves könyvében ezeket írta: „Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: >>Én más vagyok, mint a tenger.<< Vagy a szikra: >>Rajtam nem fog a tűz.<< De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. (…) Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek.”

Én hiszek Márai igazában!