Évtizedeken át azt képzeltem, hogy a jócselekedetnek diszkrétnek kell lennie. Annak, aki jót tesz embertársaival, tartózkodnia kell mindenféle reklámtól, a háttérben kell maradnia, nem szabad kérkednie jó tetteivel.

Mindeddig csodáltam azokat, akik személyüket fel nem tárva, névtelenül, titokban segítettek bajbajutott embertársaikon; azokat, akik nem háláért, nem elismerésért tettek jót, hanem „csupán” azért, mert egyszerűen ezt parancsolta a lelkiismeretük. Akiknek meggyőződésük volt, hogy jótettükről senkinek sem kell tudnia, még annak sem, akin éppen segítettek, és akik úgy hitték, hogy nemes cselekedetük csakis rájuk tartozik – meg legfeljebb a Teremtőre.

A koronavírusnak kellett eljönnie ahhoz, hogy rájöjjek: hatalmasat tévedtem – és óriásit tévedtek azok is, akik mindeddig ebben a hitben éltek.

A járvány döbbentett rá, hogy a korrupt romániai rendszerben a jótevők háttérbe húzódása, szerény névtelensége kizárólag azokat tolja előtérbe, akik legkevésbé a jócselekedeteikről híresültek el: a kizárólag saját érdeküket szem előtt tartó politikusokat, szőrös lelkű üzletembereket, a sofőr és Mercedes nélkül létezni sem tudó ortodox klérust és egyéb maffiózókat. Azokat tehát, akik szüntelenül – és különösképpen most, a járvány idején – a „közös jóért” tett „önfeláldozó”, „emberséges” cselekedeteikkel kérkednek, jótetteikkel hencegnek, miközben arról nagyvonalúan megfeledkeznek, hogy mindezt a legjobb esetben is közpénzekből tették.

Akkor képedtem el, amikor tudomásomra jutott, hogy akadtak szociáldemokrata honatyák, akik a párt megbízott elnöke, Marcel Ciolacu javaslatára sem voltak hajlandók fejenként 5000 lejt „önkéntesen felajánlani” a koronavírus gazdasági áldozatainak javára. Tették azt akkor, amikor hivatalos adatok szerint is Romániában egyelőre 500 ezer ember maradt munka nélkül, és amikor szinte biztosra vehető, hogy egymillióra emelkedik majd az állástalanná válók száma, akiknek pénze legfeljebb egy-két hónapra futja. Vagy még annyira sem.

Egy parlamenti képviselő fizetése havi 10 951 lej, ami további juttatásokkal, napidíjjal, a parlamenti kabinet költségeivel és egyebekkel egészül ki. A leghangosabban tiltakozó az az Adrian Solomon volt, aki az alsóház munkaügyi szakbizottságának elnökeként 12 ezer lejt vesz fel havi fizetésként.

És aki minden szégyenérzet nélkül arra hivatkozott, hogy ő már 50 darab (!) kezeslábast vásárolt a bîrladi kórház részére, tehát megtette a magáét, és szemérmetlenül azt állította, azért zárkózik el az adománytól, mert annak ténye a nyilvánosság elé kerül, ő pedig nem szeretné féltéglával verni a mellét. És volt képe a Bibliára hivatkozva azt állítani, hogy Jézus Krisztus is megmondta a Hegyi Beszédben, miszerint a jót ne az emberek szeme láttára tegyük, és ne kürtöljük világgá, amikor alamizsnát adunk.

Ez a kedves honatya nem tudott volna megélni egy hónapig – ráadásul válságidőben! – 7000 lejből, akkor, amikor mások ennek az összegnek a töredékéből kénytelenek kijönni.

Egy másik szociáldemokrata honatya, Nicolaie Sebastian Valentin Radu pedig azzal érvelt, hogy ő meg védőszemüvegeket vásárolt a buzăui kórháznak.

Bár csak egyetlen párt „bőkezűségéről” értesültem és írtam, ám mindennek nincsen semmilyen politikai vonatkozása, hiszen szilárd meggyőződésem, hogy az „önkéntes felajánláshoz” valamennyi román kormánypárti vagy ellenzéki politikus hasonlóképpen viszonyult volna.

A honatyai nagylelkűséghez még csak ennyit: senki nem tud olyan képviselőről vagy szenátorról, aki belegebedt volna a heti alig háromnapos túlzott munkába. És szinte hihetetlennek tűnik, de a járvány idején még ennél is jóval kevesebbet dolgoztak: az utóbbi három hétben a parlament egyetlen egyszer ült össze, a legutóbbi Orban-kormány beiktatása alkalmából, egyszer pedig online ülést tartott, a Klaus Iohannis államfő által elrendelt sürgősségi állapot megszavazásánál. A továbbiakban csupán néhány szakbizottság ülésezett, ugyancsak videokonferencia keretében.

Hány percnyi/órányi munkáért is kapják a csillagászati fizetéseket?

És nem, nem hatnak meg az ügyeskedő, Becali-féle juhpásztorok, Voiculescu-szerű börtöntöltelékek és egyéb címeres gazemberek „jócselekedetei” sem, akik a csalással, lopással, törvényszegésekkel, az emberek jóhiszeműségével visszaélve összeharácsolt százmillióikból, milliárdjaikból, egy-két milliócskát földobnak a „közjónak” – nyilván önfényezés céljából.

És akkor miért is kellene a névtelenség homályában meghúzódniuk azoknak, akik valóban azon vannak, hogy tehetségükkel, képességükkel, vagyonukkal a közjót, az embereket szolgálják? Nekik kellene igazán követendő példává, eszményképpé válniuk, hiszen a politikának és a politikusnak sem lehetne egyéb célja!

Miért kellene a háttérben maradniuk, amikor jótéteményeiknél – a hivalkodók „nemes cselekedeteivel” ellentétben – nem loptak, nem csaltak, nem kerülték meg a törvényeket?

Félreértelmezett szerénységük miatt aztán Romániában az üresfejű és -lelkű hivalkodók válnak a többség mintaképévé, gerinctelen, középszerű csirkefogók kerülnek vezető tisztségekbe, akik a politikát a szemérmetlen hazudozások végeérhetetlen sorozatának tekintik, ők osztják az észt a tévékben.

Ők tehetnek róla, hogy a „rendszerek királynőjének” is kikiáltott demokrácia Romániában olyannak tűnik, mint egy országúti parkolóban strichelő női hölgyemény, a sokadik műszak után.