Ebben a népnemzeti otthonücsörgésben az a legjobb, hogy jóhiszeműen feltétezzük a másikról, hogy ő is hozzájárul a nagy közös sikerhez. A legrosszabb viszont az, hogy csak akkor működik ez a leghatékonyabb óvintézkedésként, ha a türelemkészlet nem fogy ki egyszer csak váratlanul és észrevétlenül. Nos, én abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy hovatovább nem ez történik majd. Elegendő árulkodó jel van már…

Mert kezdetbe ugye, volt ez a Facebook-kampányszerű dolog, hogy maradj otthon, nézzél tévét, aztán jött a stay home meg a stai acasă. Egyre inkább trendi volt bent üldögélni és nézni a közösségi hálón, hogy milyen poénokat tudnak erre kitalálni a többiek, akik szintén hastag meggyőződéses otthonmaradók. Na de, egy Facebook-kampány is eltart néhány napig, maximum egy hétig, és aztán mindenki másra vágyik – arcok, tevékenységek és hangulatok szempontjából is. Mert hát ugye nem történt semmi, megy tovább az egy, ügyesek voltunk és teljesítettük a láblógatós fejadagunkat… Nem láttuk kitapintható jelét annak, hogy valami kézzelfoghatót előremozdított volna az, hogy szép időben is bent csücsültünk, és azt sem látjuk, hogy valami látványos rosszat tett volna az, ha nem tettük ezt.

És itt ez a legveszélyesebb. Hogy ahhoz szoktunk, hogy hisszük, ha látjuk, ha empirikus a tapasztalatunk. Ez pedig ebben a műfajban egész egyszerűen a bukást jelenti, hiszen az, amiben most vagyunk, nem egy hitbeli kérdés. Becsszóra el kell hinni a szakembereknek, és az eddigi tapasztalatoknak, hogy bizony rengeteg rosszat tehet az ember úgy is, hogy nem tud róla. Kínában, a fertőzés által leginkább sújtott városok egyikében, a pozitív teszteredménnyel rendelkezők 60 százalékának semmiféle szimptómái nem voltak. Magyarán: úgy szórhatták tovább a fertőzést, hogy közben azt hitték, hogy egészségesek.

Hát, ha nekünk ez sem elég, nem vagyunk annyira okosak, hogy tanuljunk mások tapasztalatából, akkor a lelkiismeretünknek rendeljünk az emagról egy jókora fertőtlenítőt, mert szükségünk lehet még rá (ennél mélyebbre én nem is megyek ebben, tegye meg mindenki magának)… De, még egyszer: ez nem egy hit- vagy meggyőződésbeli kérdés, és ha ezt gondoljuk róla, akkor legalább ne nagyon látogassunk most idős embereket, mert az „ideológiánk” visszaüthet.

Nagyon fura, precedensnélküli idők ezek. Mert a nem láthatók mellett vannak viszont olyan dolgok, amik jól látszanak: például hogy milyen mérvű a társadalmi szolidaritás, milyen rétegeknek a munkavégzését lehetetlenítik el annyira költségracionalizálás címszó alatt, hogy akár önként is fel kell adniuk a jövedelemforrásukat, kiknek a szerződését függesztik fel, és amikor kipakolják őket, akkor a társadalmi helyzetükhöz méretezik-e a megszorításokat, kiket fog ki, és kiket nem a szociális háló, amikor bajban vagyunk, és mit kezdünk a mélyszegénységben élőkkel, akik most többszörösen kiszolgáltatottá válnak?

Szóval, most nagyon sok visszás kérdés felszínre kerül, és ha elég higgadtak és nyugodtak vagyunk (most akár ezt is megengedhetjük magunknak, mert hiába pedálozunk, a dolgok nem feltétlenül rajtunk állnak), most nagyon figyelmesen körülnézünk, hiszen ami az elmúlt két hétben megmutatkozott, az nem a Covid-19 baja, hanem pontosan a miénk. Ezek a dolgok nagyon, nagyon rég így vannak, rohadnak csendesen és észrevétlenül, vagy szőnyeg alá söpörhetően ellébecolnak körülöttünk. A nagy különbség viszont az, hogy már nem engedhették meg maguknak a luxust, hogy meg ne mutatkozzanak, és mi sem vagyunk már annyira kiváltságosak, hogy elfordíthassuk a tekintetünk.

Persze, félünk. De nézzük a dolgok jó oldalát is: ez a félelem és állandó készenléti állapot, elővigyázatosság, a gesztusaink folyamatos követése hihetetlenül kiélezi az érzékeinket, és – igen! – higgyük végre el, hogy amit most látunk, az mind igaz, nem működik már a békeidős struccpolitika.

Ennek felismerése itt egyértelmű nyereség lehet. Nem árt tanulni belőle azokra az időkre is, amikor a vész már elvonult.

Ja, és szinte mellékesen, ha most az otthonülős időszakra adhatok egy átgondolásra alkalmas „házi feladatot”: a teremtés remekműveiként mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy a természet és általában a környezetünk sokkal jobban van, fellélegzett és egészségesebb lett, amióta mi nem koslatunk benne, futjuk a megszokott köreinket? Hát igen, most légy okos és alázatos, Domokos!

Jó, értem én, ezzel most nem foglalkozunk: vannak sürgősebb, halaszthatatlanabb dolgaink, például élelmet kell beszereznünk. De hátha eszünkbe jut következő alkalommal, amikor a világ közepének képzeljük magunkat…