A magyar nyelv egyik legszebb szavát, a közösülést a köznyelv egyfajta perifériára, a nyelv legszárazabb, minden érzelemtől megtisztított változatába a jogi terminológiába száműzte. Nem jelentéktelen következményekkel.

Christian Tiel, Németország legismertebb párkapcsolati tanácsadója a Die Welt hasábjain hatrészes sorozatot tett közzé a Szerelem ellenségei címmel. Korántsem véletlen, hogy az egyik legjelentősebb német napilap ekkora teret szán egy látszólag „semleges” témának. A szerző által tárgyalt problémák ugyanis messze túlmutatnak magukon a párkapcsolatokon, sőt a szexualitás problematikáján is. A sorozat meggyőzően bizonyítja, hogy a szerelemben, a házasságban, a párkapcsolatban, a szexben az emberi társadalmak legalapvetőbb problémájáról, a kommunikációról van szó. A párok életében ugyanúgy minden az érintkezés, a kitárulkozás, a közlékenység, azaz szép magyar szóval a társalgás (azaz a társak közti ezúttal nyelvi – a pajzánságokat nem muszáj, de itt azért szükséges mellőzni – közösülés) művészetén múlik, akárcsak a társadalomban.

A párkapcsolatok igazi problémája a szakember szerint abban rejlik, hogy az emberek többsége képtelen érzékelni a kommunikációs kontextus, azaz a társalgás háttérfeltételeinek a sokféleségét. A modern világ a maga szigorúan, sőt sokszor mereven elkülönült munkamegosztásával gépiesít bennünket. A párok napjainak nagy része manapság egymástól távol telik. A tanár tanít, javítgatja tanítványai hibáit, az ügyvéd jobb belátásra próbálja bírni ügyfelét, az eladó mindenáron értékesíteni próbálja az áruját, a mérnök a legkisebb hibát is észreveszi és kijavíttatja, a bíró szigorúan ítélkezik. Azaz a maguk módján mindannyian szükséges és konstruktív kritikát gyakorolnak.

A párokat munkájuk gyakran napokra is elválasztja egymástól. S amikor egyikük belép a közös lakásba, ahol az élettárs vár rájuk, legtöbbször képtelenek váltani. Ösztönösen is valami rendellenességen akadnak fenn. Az asszony nem a megszokott hőfokra állította be a kenyérsütőt, a levesben túl sok a só, a borosüveg nem ott van, ahol lenni szokott. A férfi megfeledkezett a macskaeledelről, de több citromot vásárolt, mint kellett volna, nem vette ki a ruhát a tisztítóból. A sor a végtelenségig folytatható. Az ölelés és a – szakember szerint legalább 6 másodperces – csók elmarad.  Az érzékenyebb nők szemét, akik szívrepesve várták férjüket, ilyenkor könnyek öntik el, a férfiak, akik már alig várták, hogy megpillantsák imádatuk tárgyát, ingerültté válnak. 

S ha az esetek ismétlődnek, kezdetét veszi a párkapcsolat – szaknyelven – „Hallo, Schatz!”-nak, azaz „Helló, drágám!”-nak nevezett fázisa. Az asszony könnyei vagy a férfi csalódottsága a másik félben nem azt tudatosítják, hogy a párkapcsolatnak még a kimondatlan, pusztán célzásszerű kritika is halálos ellenségévé válhat, tehát hogy hibát követtek el, amikor ahelyett, hogy a fogadtatás melegségét értékelték volna, startból kifogásoltak valamit, hanem amiatt sajnálkoznak, hogy ilyen nehéz természetű asszonyt vettek el feleségül vagy ilyen bogaras férjjel házasodtak össze. Azaz nem azt sajnálják, akit (talán akaratlanul is) megbántottak, hanem önmagukat.

A párkapcsolati tanácsadáson a felek arra hivatkoznak, hogy ők nem bántani akartak, csak úgynevezett „építő kritikát” gyakoroltak. Ahogyan azt mindennapjaikban rendszeresen teszik. Mi lenne a szakmai életükkel, ha lemondanának a kritikáról, vagy nem tanulnák meg zokszó nélkül elviselni az „építő bírálatot”.

Csakhogy a párkapcsolat egészen másról szól. A házastársak ugyan idővel egymáshoz hasonulnak, de nem valamiféle építő kritika „eredményeként”, hanem a másikhoz való empatikus odafordulás, az elnézés, a megbocsátás, a kölcsönös tisztelet, a másik erényeinek értékelése, a dicséret és főként a másik hibáinak és tévedéseinek megértő elfogadása, egyfajta a szó legnemesebb értelmében vett közösülés révén. A kritika a házasságok zömében szinte szükségszerűen kötekedéssé fajul. A házastársak vagy a szerelmi partnerek nem nevelik egymást, hanem – éppen a kritika gyöngédséggé konvertálása révén – nevelődnek.

A párkapcsolat minden vonatkozásban kommunikáció, azaz „társalgás”. A szex is az, sőt a kommunikációnak egy sokkal ősibb és mélyebb formája, mint maga az emberi beszéd. Amikor a szó hagyományos értelmében társalgunk, tehát beszélgetünk, akkor az agy fejlődéstörténetének viszonylag új területei aktiválódnak. A szex esetében az agy jóval mélyebb, a szó közvetlen értelmében is a nagyagy alatt meghúzódó limbikus rendszernek nevezett területei lépnek játékba. Ez az a terület, mely az érzelmeket is vezérli. A hazához, a biztonsághoz, az együvé tartozáshoz kötődő érzelmeket. De nem akármilyen szex esetében…

Szakmai tapasztalatában – állítja Tiel – egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy a párkapcsolaton kívül élő szinglik, „szexuális élményeikről” beszélve hasonló érzelmekről számoltak volna be. Az esetlegesen összeverődő szexuális partnerek élvezete nyilvánvalóan össze sem hasonlítható azoknak a partnereknek a gyönyörével, akik közös asztalt és ágyat osztanak meg egymással, akik alaposan ismerik egymást, megbíznak egymásban, egymásra építik az életüket, a jövőjüket, az egzisztenciájukat. Akiket a gyerekek iránt érzett szeretet kapcsol egymáshoz. Ezek esetében már a hazaszeretettel, a biztonságérzettel analóg érzelmek dominálnak.

A szex mint az emberi kommunikáció legalapvetőbb formája (a testek társalgása) bizonyíthatóan jobbá tesz bennünket. Nem csak a párkapcsolatot szilárdítja meg, de a magabiztosságot, a derűlátást, a mások iránti bizalmat is megerősíti. Szomorú fejleménye a modern világnak, hogy a mai párok zömmel már 35-40 éves korukban lemondanak a szexről, legalábbis az egymással folytatott testi kapcsolat értelmében.

Az ilyen pároknak szaktudományos megnevezése is van. A „double income – no sex” (azaz: „dupla kereset – semmi szex”) angol kifejezés kezdőbetűi alapján DINOS-oknak nevezik őket. A DINOS-ok napja merő hajsza. Reggel kapkodva hagyják el a lakást, az ételt is csak belapátolják, természetesen szótlanul, s aztán rohannak a munkájuk után, késő este térnek haza hullafáradtan. Aztán némi tévé, melybe rendszerint bele is alszanak, hogy reggel kezdődhessen minden elölről. A DINOS-ok fontos, nagyon fontos munkát végeznek. Ők legalábbis mélyen meg vannak róla győződve. Egyszerűen nincs idejük olyan hiábavalóságokra, mint a szex, s ha időnként szükségét érzik is, egymagukban keresnek és találnak „megoldást”. Úgy kevésbé időigényes, nem kell hozzá fárasztó társalgás, tapintat, belátás, a másik esetleges „szeszélyeihez” való alkalmazkodás. 

Pedig a szex korántsem annyira időigényes, mint sokan gondolják. Elég heti öt perc intim beszélgetés, és természetesen a testek közti rendszeres alkalmi párbeszéd, futó simogatás, ölelés, a megfelelő pillanatokban az a bizonyos hat másodperces csók (ami nem csupán homlokpuszi), s a pár máris készen áll a közösülésre.

Az így értelmezett „társalgás” az igazi szerelem nélkülözhetetlen feltétele. Nélküle a párkapcsolathoz szükséges intimitás, melynek a testi kapcsolat csak a betetőzése, elkerülhetetlenül veszendőbe megy.

Tiel heti 3-4 szerelmi aktust tart ideálisnak, a havi 3-4 már a kapcsolat leépülésének jele, s a havi egy már a DINOS állapot küszöbének tekinthető. Ez, bár az életkor, s az azzal járó kóros állapotok is befolyással vannak a gyakoriságra, nem annyira az életkortól függ, mint inkább a párok közti kommunikatív gyakorlatoktól.

Azzal indítottam, hogy a szexualitás jelentősége messze túllép a párkapcsolatokon. A modern társadalmak tagjainak és csoportjainak kommunikáció-képtelensége nagyon nagy mértékben a szexuális kapcsolatok természetes formáinak hanyatlásán is múlik. A kölcsönös kritika, sőt a gyűlölködés feloldásához nélkülözhetetlen empátiát, megértést, elnézést és megbocsátást csak és csakis az önfeledt szexuális gyönyört megelőző és követő pillanatok szilárdíthatják meg bennünk.

Aki nem tud szeretni, az a szó minden értelmében kilép nem csak a társadalomból, de még az állatvilágból is. Megszűnik a szó mélyebb értelmében élőlénynek lenni. Élettelen robottá „civilizálódik”. Mely aztán minden szempontból hamarabb meg is „hibásodik”, mint az életteli, mert a közösülést önfeledten gyakorló „példányok”, azaz a házas-párok.