Ambrus Attila: Abszurdisztán krónikái 2.

Abszurdisztán krónikái szerzőjének két avatott írónak az életművét, stílusát kell feltétlenül tanulmányoznia. Egyikük, Eugen Ionesco, akinek színpadi alakjai értelmetlen válaszokat képesek csak adni a szintúgy értelmetlen kérdésekre, írta a másikról: „Caragiale eredetisége abban áll, hogy minden szereplője ostoba, akik teljesen elmerülnek az eltompulás irracionális útvesztőiben. Szellemi zűrzavar vesz rajtuk erőt, olyannyira, hogy mindenfajta gondolat, elv, eszme elveszíti értelmét és funkcióját. Caragiale hősei élnek-halnak a politikáért, mindannyian agyalágyult politikusok, még a hétköznapi nyelvet is a saját maguk képére gyúrták át. A nyelvficam, a politikusi kényszerképzet annyira elterjedt, hogy az élet miden területét elözönlötte egyfajta bizarr ékesszólás, amely hangzatos és állandóan helytelenül használt kifejezésekből állt. A társadalmon eluralkodó szédítő értelmetlenség Caragialénál kimeríthetetlen gazdagsággal telt meg. A szerző kiválóan érzékeltette, hogy a demokratikus intézményrendszer meghibásodott, az új társadalom még megszületése előtt fölmondta a szolgálatot, ily módon ez a színpadi világa valamiféle abszurd-fantasztikus színjátékba csap át.”

A napi politikai események követői borzadva ismerik fel: másfél század céltalan bolyongás után, íme, megérkeztünk Jankó bá világába. Ő már nem írhatja meg az Előre (le)tolt választás vagy a Fals farsching című bohózatokat. És lehet, ha mégis megtehetné, depresszióba zuhanva tenné le a pennát, dadogva mondván: nem tudnék kitalálni sem abszurdabb helyzetet, sem abszurdabb karaktereket!

Új Caragialéra, új Ionescóra várva hadd örökítsük meg az abszurditás csúcspontjait, az azokat összekötő okok és indokok lágy gerincét!

Kezdődött minden azzal, hogy Ludovic Orban kormányfő, meghalva Klaus Iohannis szirénhangját felelősséget vállalt egy olyan törvényért, amelyet a Parlament többsége nem akart. Így azokat hívta segítségül, akik politikai ellenfelei. Meg is buktatták a kormányt. Ezek után az államfő konzultációra hívta a politikai pártokat, de már korábban eldöntötte, hogy ugyanazt a Ludovic Orbant jelöli kormányfőnek, aki már elveszítette támogatását. Ludovic Orbán ugyanazokat a minisztereket nevezte meg, akikkel korábban kormányzott. Hétfőn elkezdődött és szerdáig tart a meghallgatásuk. A kormányalakítással megbízott liberálisok kellő komolysággal meg is szavazzák, mert alkalmasnak is tartják őket, ám jelezték, a kormány beiktatásakor tartózkodni fognak, mintha nem tartanák alkalmasnak. Minden jel szerint a forgatókönyv az, hogy Klaus Iohannis harmadszor is Orbant, Orban harmadszor is első kormánya minisztereit fogja jelölni, akiket a bizottsági meghallgatáson a liberálisok alkalmasnak találnak, majd a plénumban nem szavazzák meg őket. Ugyan ez még nem egészen biztos – hiszen meglehet, hogy a szocdemek másodszorra  mégis a liberális kormányra szavaznak –, ekkor jöhetnek az előrehozott választások. Van még kérdés? Van!

Kérdés az, hogy mikor? Ezt ma még nehéz megjósolni. Ha nincs blatt a liberálisok és a szociáldemokraták, akkor az utóbbiak elhúzhatják akár őszig is, keresztülhúzva Klaus Iohannis számításait, aki a helyhatósági választásokkal egy időben szeretné létrehívni az „Én parlamentemet.”     

Ha így történik, akkor az abszurd játék szinte l`art pour l`art volt. Azét csak szinte, mert így kétségbevonhatatlan bizonyítást nyertünk arra, hogy Caragiale komédiáinak karakterei mindennapi tragikomédiánk karaktertelen szereplőivé váltak.

Szánalmas alakok, akik élnek-halnak ugyan a politikáért, még a hétköznapi nyelvet is a saját maguk képére gyúrták át, ám maguk lettek azok, akik a szédítő értelmetlenséget társadalmi méretekre növelték, s ezzel a demokratikus intézményrendszer végzetes meghibásodását okozták.

Hogy mikor lehet lezárni Abszurdisztán krónikáit? Az előrehozott választásokkal biztosan nem, mert ilyen előzmények közepette az új parlament is tele lesz Caragiale tollára való gőg és demagóg fiakkal.

Kimaradt?