Igazából azt sem tudtam, hogy nevessek vagy inkább sírjak minap a buszon, amikor a több különböző városban – Bukarestben, Marosvásárhelyen és Kolozsváron – edzett érzékenységemmel megfigyeltem, micsoda elképesztő módon eluralkodik az embereken egy-egy hatás, amely éri őket a médiából. Szinte ösztönszinten működnek ezek a hatások, észrevétlenül, mint egy tüsszentés, például…

Egy olyan járattal szoktam utazni naponta többször is, amely érinti Brassó egyik egyetemi kampuszát, így aztán a külföldi cserediákok is felkapaszkodnak rá két-három megálló erejéig. Ezen a buszon egy adott pillanatban egy hidzsábot viselő fiatal lány és egy távol-keleti, leginkább koreainak tűnő srác utazott. Nehéz lett volna őket észre nem venni, hiszen a félig-meddig tele buszon jókora körben körülöttük nem volt egy lélek sem, mintha az utazók retinájára valami szkennerfélét ragasztottak volna, hogy azonnal kiszűrje, jelezze a veszélyforrásokat. Nem tudom, hogy ők ketten észrevették-e azt, hogy a buszon utazok fejében ők mindösszesen egy öngyilkos merénylő erre szakosodott unokahúgaként, illetve egy koronavírust hordozó, vágott szemű fertőzőgócként jelentek meg, de egy biztos: mindezt nem is volt szükség szavakba vagy gesztusokba önteni, mert eléggé nyilvánvaló volt a helyzet fonáksága. 

Nos, egyáltalán nem azt akarom ezzel mondani, hogy az illető városi járaton csupa rasszista utazott, mert a helyzet változni, árnyalódni szokott, ha például egy hangosan beszélő magyar csoport vagy akár három-négy roma fiatal buszozik éppen. Ott már a nem tetszést gesztusokkal, és minimum egy morgással szokás jelezni, hogy „hé, nehogy azt higgyétek, hogy tiétek itt a tér”. De még így is a legdurvábban összevont szemöldököket akkor figyelhettem meg, amikor egy magyarul beszélő székelyföldi roma telefonált hangosan és ízesen valami rokonának, és a fennforgó ügy összes részletéről lehetett értesülni a csuklós buszon a sofőr fülkéjétől egészen a motorházzal bezárólag, hiszen az illetőnek enyhe halláskárosodása is lehetett, amit azzal kompenzált, hogy szinte kiabált bele a készülékbe. Miután lefigyeltem a környezetem reakcióit, önkéntelenül is enyhe mosoly ült ki az arcomra, olyan „na, ezt jól megkaptátok”-szerűen. Roma is, meg magyar is – na, tessék eldönteni, hogy melyiket szeretitek kevésbé benne. Az már csak meggy a tortán, hogy még kicsit kiabál is. A tapasztalat láthatóan rendesen és alaposan edzette mindenkiben a lénye mélyen szunnyadozó… „multikulturalitást”. 

Az említett estek után a „nem szeretés” kultúráját, a maga ember nagyságú szépségében úgy látom, mint egy hatalmas és egyre csak növekvő buckát. Mint olyan monstrum, amelyet egy láthatatlan Sziszüphosz egyre csak tuszkol felfelé egy képzeletbeli hegyoldalon annak reményében, hogy a csúcson a titáni terhet átlendítve, hátha egy olyan szakadékba sikerül begörgetnie, amelynek a mélyén ott lakozik a felismerés: „bármelyik pillanatban bárki a nem szeretés kiközösített céltáblájává válhat, úgyhogy jobb, ha előbb vigyázgatunk, és csak utána utálkozunk.”

Na de persze, hasztalan ezt ekként elképzelni, mert a felvázolt plasztikus kép csak amolyan kényszermitológia képzete: hátha van az általános nem szeretésre megoldás, gyógyír, esetleg ragtapasz, terápia. 

Hát nincs. Illetve: van. És, azt hiszem, hogy addig járok-kelek, amíg a végén csak megtalálom magamnak, rövid távon akár úgy is, hogy többet gyalogolok. Egy próbát megér a dolog…