Csak tájékoztatásként mondom mindazoknak, akik Magyarországra készülődnének: nehogy azt higgyék, hogy a hiper- vagy szupermarketjének húspultjaiban a disznóhúsok valamiféle népünnepélyt tartanak.

Márpedig a látvány alapján könnyen ezt gondolhatnák, hiszen a sertés bélszínek, tarják, hosszú és rövid karajok, lapockák, combok, szűzpecsenyék, oldalasok, csülkök különféle országok aprócska zászlóival parádéznak a pultokban.

Ám mindössze arról van szó, hogy január 15-től immár törvény szabályozza, miszerint a 200 négyzetméternél nagyobb üzletekben a disznóhúst a tartás és a vágás helye szerint fel kell lobogózni az illető országok nemzeti zászlóival.

A felzászlózás feltehetően a magyar sertéshús forgalmazását

ösztönözné, a jogszabály megalkotói pedig nyilván elsősorban a magyar vásárló nemzeti érzéseire alapoznak. Magyarországon manapság amúgy is már minden nemzeti, alig van intézmény, amely nélkülözi ezt a jelzőt, még a magyar nemzetet (is) megtizedelő cigarettát is csupán nemzeti dohányboltban lehet megvásárolni.

Nem tudom, más hogyan van vele, az is lehet, hogy fura alkat vagyok, de akárhogy is nézem, én semmiképpen sem hazafiságból, nemzeti érzésből eszem. Megfigyeltem: rendszerint csak akkor ülök asztalhoz, amikor megéhezem.

Talán ezzel magyarázható, hogy nem is tartom okvetlenül nemzeti érzelműnek azokat, akik gargantuai étvággyal zabálnak, és nem tartom nemzetietlennek a kákabélűt sem.

A hazafiságnak egészen más ismérvei vannak.

Ezért azt sem hiszem, hogy a nemzetiszínű zászlókkal fellobogózott sertéshúst jobban vásárolják majd, mint a zászlódísz nélkülit.

De lehet, hogy a törvényalkotók másként gondolják.

Szerény véleményem szerint azonban a sertéshús – legyen az felzászlózott, vagy zászló nélküli, „civil” – fogyasztása elsősorban azért esett vissza, mert tavaly óta 24 százalékkal drágult – hivatalosan a sertéspestis miatt. Nem hivatalosan pedig azért, mert a sertéspestis által sújtott Kínába exportálják. A lapos pénztárcájú vásárlóban pedig hiába munkál a nemzeti érzelem, mert az árakra pillantva, mégis a zászló nélküli, de olcsóbb baromfihúst választja majd, amelynek egy év alatt mindössze két százalékkal ment fel az ára. A „nemzeti érzelem” ezeken a tájakon egyébként is csak igen magas pozíciókban teszi vastagabbá a pénztárcákat.

A baromfitenyésztők a példa láttán most már maguk is fontolgatják termékeik felzászlóztatását, de egyelőre még kivárnak – hiszen itt a baromfiinfluenza okoz gondokat.

Vajon mekkora zászlóerdőre lesz majd szükség a húspultokban ahhoz, hogy a vásárló megfeledkezzék egy aprócska tényről, mint a 24 százalékos áremelkedés?

Jómagam egyébként is egyenesen a nemzeti lobogó megcsúfolásának tartom a disznóhúsokba szurkált magyar trikolórokat. A nemzeti zászlónak forradalmárok kezében, békésebb időkben pedig épület homlokzatán, várak, tornyok tetején van méltó helye!

Ami engem illet, a vásárlásnál – akárcsak a legtöbb vásárló – két dologra figyelek: az árra és a minőségre. Nem veszek olcsó, de rossz minőségű árut, de túlságosan felsrófolt árú minőségi terméket sem, ahogyan nem veszek drága és rossz minőségű honi portékát sem, pusztán azért, mert hazai. Persze, ha egy belföldi gyártmány árban és minőségben nagyjából megfelel a külföldinek, akkor a hazait választom.

Ennyivel segítem a hazai termelőt, akinek a piacgazdaság körülményei között mégis csak magának kellene gondoskodnia a versenyképességről. 1997-ben még fel is néztem Călin Popescu Tăriceanura (többé azóta sem!), aki gazdasági miniszterként ki merte jelenteni – a korábbi szociáldemokrata kormányzásból visszamaradt „nem adjuk el az országot” néphangulatban –, hogy bizony, csődöt kell mondania annak a román vállalkozónak, aki nem képes a külföldihez hasonló minőségi és olcsó terméket gyártani.

A származási ország csak az ár és a minőség után érdekel, már azért is, mert ez az információ már nem sokat mond. Világhíres márkák régóta nem abban az országban készülnek, amely az eredeti brand tulajdonosa, hanem Tajvanban, Kínában, Dél-Koreában…

Sokan úgy gondolhatnák, hogy a fellobogózás tulajdonképpen jó intézkedés, hiszen a vásárló mégis csak képet kaphat a több országból származó hús eredetéről.

Csakhogy ez sem ilyen egyszerű.

A törvény ugyanis sok esetben nem elégszik meg egyetlen lobogóval. Ha mondjuk a sertést Szlovákiában nevelték, de esetleg Ausztriában vágták le, viszont Magyarországon forgalmazzák, akkor a húson ott kellene lobognia a szlovák és osztrák zászlónak is. A forgalmazó ország – jelen esetben éppen a zászlócskák kitűzését szorgalmazó Magyarország – már nem kap húsba szúrt lobogót, ami azért kissé különös.

A darálthúsra és a nyesedékre nem érvényes az előírás, de ha mondjuk valaki mégis továbbfejlesztené a törvényt, akkor javasolnám, hogy ezek a termékek is kapjanak legalább egy-egy aprócska kokárdát.

Az is érdekes, hogy a zászlókitűzés nem vonatkozik más húsokra, mondjuk a marhahúsra, amelyből szintén nagyon sokféle létezik a magyarországi piacokon. Húsipari szakemberek szerint azért nem, mert magas ára miatt a magyar lakosság alig eszik marhahúst. A minőségi marhahúst tudniillik nem Magyarországon, hanem külföldön értékesítik, az országban árult gyenge minőségű tehénhús pedig inkább csak párizsinak vagy pörköltnek alkalmas, amit igazán nem érdemes nemzeti színű zászlóval jutalmazni. Igényes fogyasztó ilyesmit nem is fogyaszt, aki ilyen marhahúst vásárol az marha.

Vagy szegény…

Egyszóval nemigen tudni, hogy végül is mire jó ez a „húspulti népünnepély”, a rengeteg zászlócska, amelyektől már-már alig látni a lényeget: a húst.

Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy az alighanem jó üzletnek bizonyuló sok tízezer zászlócska gyártását teszem azt egy kormánypárthoz közeli cégre bízták.

De persze, ez csak ide-oda csapongó fantáziámnak tudható be…