Nem az a probléma az USR programdokumentumával, hogy nem hoz elég szavazót a konyhára (az ő problémájuk, nem az enyém, szerencsére), hanem az, hogy a szakadék széléről lökdösné tovább Romániát.

A programdokumentum nyomokban szociális érzékenységet tartalmazó neoliberális kiáltvány, amelyre épp annyira van szüksége az országnak, mint haldoklónak a jótanácsra. A romániai „jobboldal” (önmeghatározás szerint, egyébként káosz van ezen a téren) áhított népe, a felvilágosult, nyugatjárta, kétdiplomás kapitalista nem igazán létezik, legalábbis nem akkora arányban, mint azt szeretnék. Ennyiben a „baloldal” (amelyik nacionalista és mélyen „vallásos”) populizmusa megalapozottabb: „a nép” sokkal inkább hasonlít ahhoz az áhított képhez, amelynek nevében kormányoztak.

Ez a küzdelem viszont harminc éve zajlik és nem szabadulunk tőle egyhamar. A „jobboldal” számára vágyott román nép önképe – amelyhez hozzátartozik a versengő másik önkép megvetése is – erőre kapott az EU-s csatlakozás után, és a politikai színtéren az USR is versenybe szállt érte.

Nem véletlen, hogy az USR-s dokumentum szakpolitikai csomagjában elsőként szerepel a „vállalkozói szabadság” és „az állam visszafogott beavatkozása a gazdaságba”. Ez a klasszikus neoliberális dogma, amelytől „a Nyugaton” egyre több kritikus hang hallatszik, a félperifériás senkiföldjén azonban továbbra is tabuként működik. Miközben például Berlinben öt évre fagyasztották a bérbe adott ingatlanok árát, Kolozsváron senki nem mer hozzányúlni a kérdéshez – civileken kívül. Amit vállalkozói szabadságnak hív a „jobboldal”, nem más, mint a dolgozók rabsága, és ami az állam korlátozása, az a demokratikus lehetőségeink korlátozása – hiszen a vállalatok hatalmát nem tudjuk dolgozókként korlátozni, csakis a politikára bízhatjuk magunkat (hacsak nem tanulunk Dél-Amerikától).

A szakpolitikai csomag második pontja sem okoz csalódást, egyébként. A többkulcsos adót – amely álláspontom szerint alapfeltételeke egy magát civilizáltnak gondoló országnak – ki van zárva (a minimálbér kivételével, amelyet nem adóztatnának meg): az USR „megvédi” az egykulcsos adót, arra az értelmezhetetlen mítoszra hivatkozva, hogy a „többet dolgozókat” nem akarják jobban megadóztatni. Mulatságos.

A csomag nem gazdaságra vonatkozó részei nem igazán érdekesek, a negyedik pontot leszámítva: eszerint a párt empátiát érez a szegényekkel szemben. A kínált megoldás az oktatás, a szociális háló leépítésével pedig civil szervezetekre és helyi önkormányzatokra hárítanák át a felelősséget. Igazán nagyvonalú – ugyanakkor jól mutatja, hogy a program írói hogyan individualizálnak egy olyan problémát, amelyik sokkal inkább múlik az ország globális helyzetén. Persze, egy tanultabb társadalomra égető szükség volna, de ettől még nem oldódik meg az, hogy Románia félperifériás összeszerelőműhely – ha nem tűnt volna fel, aki teheti, hanyatt-homlok menekül a diplomaosztó után, és ennek többek között éppen az az oka, hogy egy végletekig igazságtalan, egyenlőtlen országban nem jó élni.

Az igazságtalan és egyenlőtlen ország gyógyszere pedig nem a neoliberális ámokfutás, hanem a szociális problémák kezelése. Romániának ráadásul „szerencséje” van: ha a helyzete más is, de sokat tanulhatna az északi jóléti államoktól, amelyekben a társadalmi szolidaritás enyhíti az egyenlőtlenségeket, a hierarchiák sokkal tűrhetőbbek, a szabadság és biztonságérzet magasabb.

Egy ilyen irányba sem a levitézlett „szocialisták”, sem a „nyugatos” „jobboldal” nem tud elvezetni – a vak vezeti a világtalant, egyenesen a szakadék irányába.