Üvegcsűr, ez a varázslatos elnevezésű falu, ahonnan édesapám származik, és ahol gyerekként nyaranta hosszabb-rövidebb időt töltöttünk a húgommal és az unokatestvérekkel. Sokunk tapasztalata, hogy gyerekként a szülők pár napra, hétre a nagyszülőkre bíztak bennünket. Ezek az alkalmak maradandó élményekkel gazdagították gyermekkorunkat. Ha az itt történtekről a szüleink részleteiben tudomást szereztek volna, jó eséllyel a következő években más programot találtak volna ki a szabadságok és vakációk idejére.

A nagyszülőknél mindig egy kicsit más szabályok vannak érvényben, mint otthon. A nagyszülők a szüleink felnevelésének tapasztalatával, bölcsességével és rutinjával saját házi törvényeket állítanak fel, amelyek néhol lazábbak, máshol szigorúbbak az otthon megszokott szabályoknál. A nagyszülőknél a dolgok mindig régebbinek tűnnek, a ráncosabb bőrrel együtt a tárgyak is megvénülnek. A bútorok, a falak, az ajtók és az ablakok mind-mind egy korábbi világról mesélnek. De ebben benne rejlik a titokzatosság és a varázslat, fel nem fedezett csodák és rejtekek bújnak meg minden sarokban.

Lóf*szkő – ahogy a falu közelében a legfurcsább természeti helyet nevezik –, egy hatalmas szikla a Görgényi-havasokban, ami népi nevén egyértelműen utal annak alakjára. Emlékezetes, amikor a korunkbeli helybéli gyerekekkel nekivágtunk a közel egész napos túrának. Olyan sziklákon és hasadékokon mászkáltunk, ahol ma már jó eséllyel nem mernék átmenni, és garantáltan az agyvérzés kerülgetne, ha valamikor majd gyermekeim ugyanott szeretnének végig menni, ahol mi gyerekként kirándultunk. Egy adott pillanatban az egyik sziklaperemnél megcsúsztam, s ha egy lány nem kapja el a kezemet, jó eséllyel ma nem írnék róla… A kaland során a cigarettát is kipróbáltuk, de szerencsémre akkor nem ízlett, így idejekorán eldőlt, hogy nem leszek láncdohányos.

Dugást is csináltunk, s mielőtt rosszra gondolnának, gyorsan pontosítom, hogy ennek a dugásnak semmi köze nincs az erotikához vagy a vad ösztönökhöz. A patakon kövekből építettünk kis gátat, hogy megduzzadhasson a víz annyira, amiben már jól lehetett fürdőzni. Itt tudtam meg, hogy a traktorbelső is tökéletesen alkalmas úszóguminak, és sokkal jobb móka vele a lubickolás. Csak a húgomra kellett fokozottan figyelni, aki akkor még nem tudott úszni, s a nagy pancsolásban megvolt az esélye, hogy a kerékbelsőről befordul a vízbe.

Itt kerültem közvetlenebb kapcsolatba a természettel, krumplit szedtem, szénának valót forgattam, boglyát raktam, fára másztam, földet gyúrtam, kukoricát szedtem. Megtanultam, hogy milyen, ha megcsíp egy szakadék (a mai napig nem tudom, hogy ez pontosan milyen rovar, de a csípésére határozottan emlékszem), de a hangyákkal is közelebbről megismerkedtünk. Eper, ribizli, egres, szőlő, málna, meggy, dió, alma, szilva, megannyi gyümölcs, amelyeket természetes közegükben kóstolhattam, s nem az áruház polcáról kellett beszerezni. Disznó, tyúk, tehén, nyúl, ló, juh, liba, állatok, amelyeket nem képes könyvekből kellett megismerjek. A libáktól kifejezetten féltem, mindig izgultam, amikor hátra kellett menjek a kertbe a WC-re, hülyén sziszegtek, meg is kergettek egy párszor. Az egyetlen tehenünk abban a tiszteletben részesült, hogy elejébe mentünk, mert ha nem, örökké elbóklászott másfelé: vagy a memóriájával volt baj, vagy túlságosan tartott a társaihoz… de az is lehet, csak velünk volt baja.

Külön ünnep volt, amikor Tátika (így hívtuk nagytatámat) felszerelte a csűrbe a hintát, akkor jó ideig lefoglaltuk magunkat. Bár elég sok konfliktusnak is forrása volt, mert meg kellett egyezni, hogy éppen melyik gyerek legyen soron. Üvegcsűrön gyerekkoromban az utcán lehetett játszani, a környékbeli gyerekekkel összegyűltünk, s mindig lefoglaltuk magunkat: kidobóztunk, bújócskáztunk, kergetőztünk, rémtörténeteket meséltünk. Versenyeztünk, hogy ki bírja tovább mezítláb a nap melegétől felforrósodott aszfalton: én győztem, s elnyertem egy hetekig fájó vízhólyagot is cserébe. Mámikának (így hívjuk nagymamámat) ez egyfelől nyugodtságot biztosított, mert szem előtt voltunk, ugyanakkor megannyi nyugtalanságot is okozott neki a hangoskodó gyermeksereg.

A falu a világ végén van, mondogattuk, de nem álltunk messze a valóságtól: a Görgényi-havasok természetes határként lezárják a falut a felső kijáratánál. Tanuló sofőrként lehetett gyakorolni, mert rendőröket csak szökőévenként láttam itt (ha láttam). Aztán holdtölte fényénél családi program gyanánt lehetett hazataszítani az autót a falu végéről, mert a motorja úgy döntött, bedobja a törölközőt. Ugyancsak a falu végén van az a hatalmas kő, ahova kimentünk, és órákon át vártuk, hogy megérkezzenek a szüleink: mintha így hamarabb jöttek volna.

Számtalan élmény és emlék kötődik ehhez a faluhoz, nagyszüleim falujához. Akiknek szerencsénk volt megismernünk a nagyszüleinket és időt tölthettünk a felügyeletük alatt, minden bizonnyal számtalan ilyen, és ezekhez hasonló történetet mesélnénk el. Nagyszüleink nélkül nem azok lennénk, akik vagyunk. Nélkülük egyszerűen nem is lennénk.