Nem volt könnyű mindaz, amit 1989 előtt átéltünk.

Azt hiszem, a krónikus élelmiszerhiányt talán még a legkönnyebb volt elviselni, hiszen ezt-azt még „be lehetett szerezni”.

A napi többszöri áramszünetet, a földgázszolgáltatás gyakori leállítását, a hideg lakásokat és munkahelyeket már nehezebb volt kibírni. Lefekvés előtt nem levetkőztünk, hanem felöltöztünk. A színházakban megszüntették a ruhatárakat, az emberek nagykabátban ültek a nézőtéren, és egy tragédia kellős közepén a nézőkből kitört a röhögés, amikor, szerepének megfelelően, a színésznő a túlzott melegre panaszkodott. A vendéglőkben a pincéreket nem lehetett megkülönböztetni a vendégektől, mert ők is nagykabátot viseltek.

A szerkesztőségben a gépírónők arra panaszkodtak, hogy elgémberedett ujjaikkal nem tudnak gépelni, én pedig – jobb híján, meg hogy kissé felvidítsam őket – azt ajánlottam, húzzanak egyujjas kesztyűt, és akkor nem betűnként kell begépelniük a szöveget, hanem egyszerre lenyomhatják az egész klaviatúrát.

Aki a munkahelyén megpróbált rezsóval fűteni, azt nyomban kirúgták az állásából. A bukaresti rádió esetében a hangstúdióban dolgozóknak volt a legjobb dolguk: ott még langyosak voltak a fűtőtestek, persze, nem az emberek miatt, hanem azért, mert az elektromos műszerek hidegben már nem igazán működtek.

A legnehezebben elviselhető azonban mégis a szabadság hiánya volt – nem véletlen tehát, hogy a decemberi forradalom legelső jelszava éppen a szabadság volt.

Jóllehet a hetvenes évektől már nem állt meg éjszaka a ház előtt a „fekete autó”, azonban egyetlen szó is elég volt ahhoz, hogy valakit kirúgjanak az állásából, bárki könnyen megüthette a bokáját.

Az újságíróknak különösképpen vigyázniuk kellett, hiszen egy rossz helyre tett vessző miatt is pórul járhattak.

A cenzúrát a nyolcvanas évek elején ugyan hivatalosan megszüntették – pontosabban feloszlatták a párt sajtóosztályának ezt a részlegét –, a cenzúra viszont maradt, sőt, az a visszás helyzet állt elő, hogy ezt követően a cenzorokat az általuk cenzúrázott lapok fizették.

A cenzorok nem voltak sem műveltek, sem észkombájnok. „Tudományuk” abban állt, hogy jó pártkatonák voltak, bemagolták a párt rendelkezéseit, Ceaușescu folytonosan ismétlődő szövegeit, a tiltott szavakat.

Egyetlen példa: a lapnál, amelynél dolgoztam, egy apró tudományos hír jelent meg az 1964-ben M. Gell-Mall fizikus által feltételezett, az összetett szubatomi részecskéket felépítő kvarkokról. Cenzor elvtárs sajtóhibát gyanított, és mivel én voltam a tisztafej, kérte, hogy javítsam ki a szót kvartra. Mivel nem sikerült meggyőznöm, hogy a kvark a helyes, azt tanácsoltam, nézze meg a lexikonban. Negyedóra múlva visszajött – az 1920-as években kiadott Révai-lexikonnal, és diadalmasan közölte, hogy a kvark helyett abban is kvart áll.

Kicsit még játszadoztam vele, kértem, nézze meg a q-, meg a c-betűnél is, végül vállaltam a felelősséget a kvarkért, amely így jelent meg.

Voltak aztán tiltott szavak: a fizetés helyett javadalmazást kellett írni, a „cigány” szót tilos volt leírni (a roma akkor még nem jött divatba), a külföldi filmek román képaláírásában „cigány” helyett a „lăutari” azaz „muzsikus” szó jelent meg, ha a termelőeszközökről esett szó, akkor kötelezővé vált a „dolgozó nép, a termelőeszközök megtermelője, haszonélvezője és tulajdonosa” formula, és még számos más furcsaság.

Persze, kellő furfanggal át lehetett verni a cenzorokat is.

A nyolcvanas évektől tilos volt magyarul leírni a települések neveit is. Ebben az időben szombatonként és hétfőnként volt egy sportrovatom a román rádió bukaresti magyar adásában. A tiltás miatt például a hazai focibajnokság csapatainál hivatalosan cluj-napocai Universitatéről, ASA Târgu Mureșről, brașovi FCM-ről, timișoarai Politehnicáról, kellett beszélni, az embernek bizony nehezére esett ezeket kimondani Így aztán, ahol lehetett a sétatéri csapatról, a Bega-parti együttesről, a Cenk alatti tizenegyről beszéltem… Cenzuraméknak – bocs: cenzelvársaméknak – ez nem igen tetszett, de le kellett nyelniük.

A tiltott szavak között volt a karácsony, a húsvét, a pünkösd, a mikulás, minden velük kapcsolatos fogalom, nem volt karácsonyfa csak télifa, így az angyal helyett is csak a Télapó hozta az ajándékot a hivatalosan december 30-án, a köztársaság napján felállítandó télifa alá. A cenzorok igencsak figyelték, hogy ilyesmi be ne csússzon a lapokba.

A cenzorok között volt azonban egy-két nyitottabb is. Így történhetett meg a következő eset is.

Az egyik hétfői sportadásomban hírt adtam arról, hogy a londoni Wembley stadion pályáját drénezték, vagyis alulról öntözték, így a pálya nem lett vizes, a fű pedig mindig zöld maradt.

Történetesen éppen húsvét hétfője volt, az ördög pedig nem hagyott nyugodni, hiszen olyan, húsvétra utaló megfogalmazást találtam, amibe senki nem köthet bele. Lesz, ami lesz – gondoltam, és a hírt így vezettem fel: Kedves hallgatóink, most pedig ejtsünk néhány szót a locsolásról – és aztán következett a drénezett stadionról szóló beszámoló…

Hát, forró lett a telefonom a hallgatói gratulációktól.

A cenzor is betelefonált: „Benne hagytam a drénezést – de azért nagyon rossz lány vagy” (a „rossz lány” helyett persze, egyetlen szót használt).

A nyolcvanas években pedig, amikor a személyi kultusz a tetőfokára hágott, minden cikkben szerepelnie kellett Ceaușescunak. A tudomány, kultúra és egyéb, nem kimondottan politikai jellegű cikkek szerzői ezt nagyrészt úgy oldották meg, hogy mottóként egy Ceaușescu idézetet biggyesztettek az írás elé, a becsületükre valamit is adó politikai cikkírók pedig a „pártunk főtitkára” „országunk elnöke” helyett a „párt főtitkárát” az „ország elnökét” írták – ezzel is igyekeztek valahogyan elhatárolni magukat a kommunista párttól, a pártfőtitkár véleményétől.

Persze, sajnos, az ellenkezőjére is akadt példa bőven.

Egyik kollégám például minden nemzeti ünnep alkalmával, kényszeresen, ingyen-bérmentve Ceaușescut dicsőítő verseket írt. Illetve nem egészen ingyen, mert saját bevallása szerint egy születésnapi, Ceaușescut köszöntő verse honoráriumából bőrkabátot vett magának.

Egy nap azonban nála is elszakadt a cérna, és egyik Ceaușescu-köszöntőjében a verssorok első betűit összeolvasva ezt jött ki: költészet és kényszer. Hiába hivatkozott a véletlenre – nem kellett különösebben jártasnak lenni a valószínűségszámításban, hogy mekkora lehet az esélye egy ilyen véletlennek –, az ügyből hatalmas botrány lett, de végül is a lapnál maradhatott, csak a Ceaușescu-versek írását tiltották meg neki.

Engem pedig mindig elfogott a röhögés, amikor elképzeltem, hogy miközben az egész országban, a tévében, a rádióban, az utcai népgyűléseken Ceaușescut dicsőítik, ő gondosan behúzott függönyök, kulcsra zárt ajtók mögött írja, Ceaușescut éltető verseit – az asztalfióknak.