Tudják, meddig tartott Dél-Tirol autonómiájának kiteljesedése, amelyre nagy autonomista lovagjaink – főleg a jobbszélről – mint követhető modellre előszeretettel hivatkoznak? Közel egy évszázadot. Az első világháborút lezáró Párizsi békével kezdődött, és a szükséges alkotmányos garanciákat, amiket az ott élő németek és osztrákok kezdettől fogva követeltek (majd 1960-ban és 70-ben lövöldözésekkel is nyomatékosítottak!), csak 2001-ben kapták meg az olasz kormánytól. Salat Levente dékán-helyettestől, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorától sokan szerezhettünk a napokban ilyen ismereteket. A maszol.ro terjedelmes interjút közölt vele, amelyben szinte teljesen körüljárták a ma oly divatos és annyi indulatot, lelki gyötrődést, félreértést, na meg nem egyszer tudatos félremagyarázást kiváltó témát.

Már a címe is olyan, hogy nem lehet nem elolvasni, s talán több olyan magyar politikus, aki az autonómián kívül nem tud egyebet mondani, mert nem akar ismerni semmi más alternatívát, odavágja a lapot, és kommunista bérencnek nevezi szerkesztőségét.

„Az autonómia elérése egyre lehetetlenebb!” Az okot is megtudjuk, roppant egyszerű: nincs olyan nemzetközi jogi norma, ami alapján bármilyen befolyásos nemzetközi szereplőtől (szervezettől, intézménytől) elvárhatnánk, hogy rábeszélje, még kevésbé, hogy ráerőszakolja az adott ország kormányára. Hát akkor a meglévők hogyan jöttek létre? A politológus sorra veszi a világon ismert mintegy hetven autonómia közül a legfontosabbakat.

Vannak közös megegyezéssel, a belső jogrend módosításával létrejött autonómiák, mint amilyet a Franco-rendszer összeomlása után Spanyolországban a katalánok, baszkok és gallegók kaptak. A területi autonómiák jelentős része úgynevezett inszuláris autonómia, mint például az Azori-szigetek, Szardínia, Szicília, Grönland vagy a Feröer-szigetek.

Több esetben egy adott helyzet nagyban segítette az autonómiát kérő kisebbséget. 1955-ben, amikor Nyugat-Németországot felvették volna a NATO-ba, a már bent lévő dánok külügyminisztere előző este felhívta telefonon német kollégáját és értésére adta, hogy szavazatukkal csak akkor támogatják igényüket, ha a Dél-Schleswigben (Dél-Jütlandban) élő dánok autonómiát kapnak. S kaptak! A németek egyszerűen nem tehettek mást.

Magyarországnak nem volt ilyen kényszerítő lehetősége, s a jelek szerint a közeli jövőben sem lesz Romániával – véli a professzor. Azaz lett volna a Trianoni Szerződés előfeltételeként, amikor a székelyeknek és a szászoknak a finnországi svédekéhez hasonló (Lland vagy Åland szigetek) különleges státuszt irányoztak elő, ám I.C. Brătianu miniszterelnök, a Nagy-Románia megteremtője inkább lemondott a posztjáról – hivatása csúcsán! – mintsem hogy aláírjon egy ilyen kötelezettséget. Ez a példa a későbbiekben is meghatározta Romániának az autonómiához való (merev és kemény) viszonyát.

Szóval nagyon úgy néz ki, hogy a mi autonómiánk hajója elment, és egyelőre nehéz lesz utolérni.

Bár nem mindenki gondolja így, mert volt az a hajó nemrég közelebb. Novák Előd, a Jobbik nemrég Szatmáron járt alelnöke a maszol. ro kérdésére válaszolva mondta: Orbán Viktor nagyon könnyen odadobta a székelyeket a románoknak, amikor aláírta Románia uniós csatlakozását, s cserébe semmit nem kért, pedig kérhette volna a székely autonómiát.

Sokat ártottak az erdélyi magyarságnak azok, akik (vélt vagy valós politikai érdekből) azt próbálták elhitetni, hogy az etnikai alapú területi autonómiát Romániában nemzetközi nyomásra lehet könnyebben megoldani, vélekedik Salat Levente. Ha mi csak mondjuk a magunkét és nem figyelünk – mert sajnos nem figyelünk – arra, hogy a románok mit gondolnak és mondanak, akkor nem megyünk semmire, mert a velünk szembeni ellenérzések újratermelődnek és mélyülnek a fiatalabb generációban is.

Ezért is csúszott olyan messze a mi várva-várt autonómiánk!