Év végére szoktuk időzíteni – nem is tudom, mennyire ihletetten – a nagy összegzéseinket: a karácsonyi nagytakarítás közepette akad időnk azon agyalni két ablakpucolás és egy folyosósikálás között, mit is „értünk el” az elmúlt 355 napban. És persze: mit (nem) fogunk tudni behozni a „lemaradásból’ a hátralevő tízben. Szépen kimunkált és módszeresen előidézett depressziók termékeny időszaka ez, hiszen – tegye fel a kezét, akinél ez nem így van! – addig gondolkodunk, amíg a végkövetkeztetés jobbára negatív előjelű lesz. Tulajdonképpen nem azt sorakoztatjuk fel ilyenkor, hogy mit értünk el, hanem azon szoktunk rágódni, hogy mit nem. És ez egyre akutabbá válik december 30. táján.

Idén azonban erre dupla lehetőségünk és alkalmunk van, hiszen az 1989-es forradalom három évtizedes évfordulója egy másfajta összegzésre is alkalmas, egy  nagyobb távlatúra. Egy másfajta, talán izgalmasabb személyes „statisztika” arra vonatkozhat: mire használtuk, mivel töltöttük az életünk attól a pillanattól, hogy ama sorsfordító karácsony táján egy remény is megszületett? És akkor itt most gyorsan hanyagolnám ennek a pillanatnak a politikai-történeti vetületeit, amelyek azóta is számos magyarázatra szorulnak, hogy a kép az eddiginél tisztább legyen…

Nos, az a kérdés, hogy „mit valósítottam meg 1989 óta” több szempontból is zavarba ejtő. Hadd emeljem ki ezek közül a legfontosabbat: az elmúlt három évtizedünkért vállalt személyes felelősségünket. Mert – szimatom szerint – arról mindenkinek több azonnali mondanivalója akad, hogy „mit valósítottak meg a politikusok a mi életünkben 1989 óta”? Itt azonban nem ez a kérdés, hanem az, hogy a meglévő körülmények között és feltételekkel hogyan sáfárkodtunk, mire fordítottuk? Igen, belátom, erre már nehezebben lehet válaszolni, hiszen a kommunizmus egyik legádázabb örökségét kell ehhez ledobni, nevezetesen azt, hogy mindig a külső (meg nem) adottságokkal magyarázzuk, ezektől tegyük fél kézből függővé azt, hogy mi mennyire vagyunk sikeresek és boldogok… (Ne feledjük, hogy nagyszüleinknek még háborúk idején kellett ugyanezt megvalósítaniuk.)  Nos, 1989-ben ez a jó kis menedék elillant, és immáron személyes felelősséget is kellett vállalnunk az életünkben történőkért.

Ilyen megközelítésben, én őszintén bevallom és már akkor maximálisan tudatosítottam, hogy 1993-1997 között (bármennyire is közel volt ez a forradalomhoz), a brassói Áprily Lajos Középiskolából nem a Román Kommunista Párt valamelyik utódszervezete lógott el eléggé gyakran a tanórákról, hanem én magam és a hasonszőrű társaim. Egyetlen közéleti ember sem vett rész a szabadság fogalmának eme elég korai szélsőséges értelmezése kialakításában, mint amilyen az iskolakerülés volt – hacsak az iskolaigazgató és az osztályfőnök nem számít annak. Az én „közéletemnek” ők biztosra vehetően nagyon fontos szereplői voltak, de hozzájuk hasonlóan azok az orvosi igazolások is, amiket az iskolától távol töltött időm képezte foghíjak „betömésére” hordtam tonnaszámra a patinás szórvány magyar oktatási intézménybe.

Igen, akkor én így értelmeztem a szabadságot, amelyet leginkább a Duma nevű diákújságíró szervezet akkoriban eléggé gyakran szervezett táboraiban és képzésein találtam meg leginkább, nem pedig az iskolapadban. Ilyen értelemben, az 1989 utáni első nagy megvalósításom a sikeresen abszolvált érettségi volt, közepes eredménnyel. Utána meg természetesen az, hogy mindenek ellenére is bejutottam az egyetemre.

Lehet, hogy ma már ezeken a törpe „megvalósításokon” sokan nevetnek, azonban 1997-ben, amikor az én nemzedékem például még nem látta túlságosan tisztán, merre vezet az ösvény a ránk szakadt, hatalmas méretű szabadságban, ez nem volt éppen kicsi eredményke. És ez most nem kérkedés és „bőcsködés” gyanánt mondom, hanem annak illusztrálására, hogy nem feltétlenül „lakás-autó-munkahely-család”-ban mértem a megvalósításaimat, hanem abban, hogy sikerül-e megtalálnom azt az utat, amely csak az enyém, a legbensőségesebben sajátom, és amit aztán úgy és azzal kövezek ki járhatóra, ahogy és amivel nekem jól esik.

Hogy aztán ez további két évtizednyi keresgélést és kísérletezést jelentett (és jelent továbbra is)? Hát, kérem, ez csak benne volt és van a pakliban… Mert ha valaki tőlem most azt kérdezné, hogy mit valósítottam meg az utóbbi három évtizedben, azt válaszolnám egyszerűen: „kilométereket”. Földrajziakat és írásbelieket. Csak a hecc kedvéért összeadnám egyszer, hogy ezek számszerűen mit is jelentenek. Lehet, hogy a számítás Kolumbuszt, illetve Jókait megközelítő mennyiségeket eredményezne. Tapasztalatokban pedig szintén nem elhanyagolható értékeket, olyan körülmények között, hogy arra soha nem áhítoztam, hogy bárkinek is példaképévé váljak, a multiknál az én arcképemet mutogassák a „hogyan legyünk sikeresek 10 lépésben” című gyorstalpalón. Sarkítva: a cévémet nem ettől a szándéktól fűtve dúsítottam a mostanira…

No, de erről jut eszembe a leánykám, mint potenciális „megvalósítás”. Őt azonban egyelőre nem nevezném annak. Csak amikor már valamelyest úgy tűnik: a különböző nehezítő körülmények ellenére is sikerült őt embernek nevelnem. Olyan embernek, aki a saját belső szabadsága, és bátor (nem vakmerő) tettei alapján szerez tapasztalatokat és sérüléseket úgy, hogy mindeközben az emberség alapvető követelményeit tiszteletben tartja. Tehát őt még nem írom fel a „megvalósításaimnak” ama bizonyos listájára. Meg aztán én ebben amúgy is csak „társszerző” lehetek: az érdem legalább ugyanennyire az övé is lesz. Erre törekszünk szorgosan!

Ami meg a „lakás-autó-munkahely-család” bűvös négyesét illeti, ezeket csak annyiban szeretném kipipálgatni további életem során is, amennyiben valóban (és nem önmagukban) boldoggá tesznek. Egyébként puszta gyűjtögetésnél nem jelképeznek többet, mit sem érnek.

Ja, és nem tudom, hogy említettem-e már elég nyomatékosan: 1989 legnagyobb vívmányának azt tekintem, hogy a választás szabadsága mellett szabadon követhetünk el hibákat, személyes felelősségünk tudatában kedvünkre tévedhetünk…

Ez pedig egy nagyon életszerű megvalósítás, amelynek akár naponta is örömünnepét ülhetjük.