„Anya, nekem egyáltalán semmit sem kell hozzon a Mikulás, sem az Angyalka. Ők már hoztak nekem ajándékot. Most inkább vegyél te” – mondta az egyik reggel a kislányom, amikor azzal próbáltam rávenni arra, hogy reggelizzen az oviban, hogy megígértem neki: megátalkodottságáról tájékoztatni fogom a különböző természetfölötti lényeket, akik szezonálisan különböző ajándékokkal halmozzák el a kicsiket. Ők döntsenek arról – a legfrissebb hírek függvényében –, hogy akkor mi is legyen azzal az ajándékozással…

Teljesen váratlan volt az, amit mondott. És nem az esett a legrosszabbul, hogy a szülők kedvenc fegyvere, a finom zsarolás eszköze nélkül maradtam hirtelen, hanem az, hogy a gyermekem ilyen könnyen lemondott a decemberi ünnepek különböző mesés lényeinek legfőbb szolgáltatásairól. Így hát gyermeteg csodálkozással rákérdeztem, hogy: „De miiiiééért?" A válasz egy durcás Leától jött, aki nem akarta tovább firtatni a dolgokat: „Azért!” – mondta tömören, hogy lezárja a beszélgetést.

De nem hagytam annyiban a dolgot és addig faggatóztam, amíg rájöttem, hogy mi az alapvető gond. Az, amit mi mondunk neki a családban ezekről a lényekről, másfelől meg az, amit mások mondanak róluk, harmadrészt pedig az, ami a különböző dalokban, fordításban fellelhető téli nótákban megtalálható arról, hogy kik is koslatnak a gyermekvilágban ez idő tájt, az három különböző dolog. A gyermekem pedig már nem érti (és ezzel nem lehet egyedül), nem áll össze a kis fejében a mesés közlekedés szereplőgárdája és szereposztása: mikor jön a Mikulás és milyen rokoni szálak fűzik őt a Télapóhoz, hát az Angyal, aki viszont Jézuskával, és némiképp a Karácsony Apó román vagy egyéb nemzetközi változataival, jelesül Moș Crăciunnal és Santa Clausszal konkurál? Csupán én maradtam neki egyetlen biztos pontként ebben a nagy, globalizált összevisszaságban, így nekem kell megvásárolnom az ajándékot.

No, de ennek ürügyén lerajzoltam magamnak egy papírra, hogy kik is fungálnak a természetfölötti lények panoptikumában a decemberi ünnepek táján, és honnan származhatnak, miért is zavarják ők össze a gyermekeket?  Elsőként ott van ugye a Mikulás („valami Miklós” ahogy a gyermekem nevezte), aki a kommunizmus idején eléggé persona non grata volt. Így lett belőle Télapó, aki viszont akkoriban az Angyal és a Jézuska trónfosztójaként is emlékezeteset alakított. Szerencsére, erről a mai gyermekek mit sem tudnak miközben a „jöjj el hozzánk, várunk rád, kedves öreg Télapó” strófát éneklik.

Ennél valamivel bonyolultabb a helyzet a karácsonnyal, amikor el kell magyarázni, hogy a román és az angolszász kultúrában nem egy kisgyermek és nem is egy nőnemű lény (mert az angyalság androgün jellege, kétneműsége egy kisgyermeknek még nem magyarázható el hatékonyan)  hozza az ajándékot, hanem egy olyan mikulásszerű /télapószerű kedves öreg bácsi, akinek ugyan a külleme hajaz az előbbiekre, és akit úgy hívnak, hogy Moș Crăciun, illetve Santa Claus. „Tudod, fiam/leányom, mi, magyarok ebben különbözünk a román és az angolszász kultúrától. Miközben, drága gyermekem, emellett még az is igaz, hogy saját kultúránkon belül is különbözünk egymástól, lásd a Jézuska és az Angyal megosztott feladatköreit a katolikus (de főként a magyarországi) és a protestáns ajándékozásban” – magyarázhatja az egyszeri erdélyi szülő a már teljesen összezavarodott gyermeknek miközben egy táblán (flipcharton markerrel) illusztrálja is azt, amit mond…

Hát akkor már nem jobb megoldás az, ha az ember egyszerűen fogja az e célból elkülönített családi költségvetést, és begyalogol szépen a szupermarketbe, átverekedi magát egy végeláthatatlan tömegen és három mogorva áruházi alkalmazotton, megvásárolja az ajándékot, és azt mondja a gyermeknek: „Mivel ilyen ügyes voltál (és századszorra sem ettél az oviban), itt az ajándékod! Összetalálkoztam a Mikulással, Télapóval, Angyalkával, Jézuskával, Moș Crăciunnal és Santa Clausszal, ők küldték neked ezt a sok szép mindent”?!  Így már semmilyen információs gikszer nem vethet gátat a gyermeki örvendezésnek…