Válságkezelési kézikönyvekben biztosan van egy rakás ötlet, javaslat és aranyszabály, de most az egykori kormánypárt éjfélbe nyúló vezetőségi gyűlésének visszhangjaira (és néhány „pikáns” kiszivárgott részletére) gondolva, csak egyre tudok koncentrálni: a halogatott végjáték többet árt, mint egy jó ütemben levezényelt temetés. A PSD kitartó lejtmenetének történetében a keddi fórum nagy kövér betűkkel vonult volna be, ha az érintettek – a felmérések egybehangzó jóslata tükrében – már a két turnus között megbeszélik a forgatókönyvet. Elkerülhető lett volna az exit-poll utáni esetlen és csikorgó Dăncilă-nyilatkozat. Ehelyett szcenáriók csatáztak harsányan azon, hogy a buktát most éppen kinek a zsebébe kell gyömöszölni.

Kétségtelen, hogy az időfaktor lényeges a vereség megemésztéséhez: az okok feltárásához és az új recept kiérleléséhez. A túlfűtött kommentek között például olyasmi is elhangzott, hogy újra elő kéne venni a szocdem doktrinát, korszerű fazont kölcsönözve neki, és erre a Vasile Dâncu kaliberű szereplőknek kelene ismét kártyát osztani. Időre van szükség a sorok rendezésére és arra, hogy az ilyenkor rendszerint szárba szökkenő dezertőrök távozhassanak. Mindezek dacára indokolatlan a tisztújító – és tisztázó jellegű, ha nem éppen katarktikus  – kongresszus kitolása farsang utánra. Onnan számolva már alig három hónapnyira integet az újabb kampány, a helyhatósági korteskedés.

Igaz ugyan, hogy Marcel Ciolacu a maga darabosságával közölte: vége a tatuska által irányított pártnak, de a Dragnea-korszak utórezgései továbbra is élénkek megannyi leharcolt, hiteltelenedett PSD-korifeus reflexeiben, gesztusaiban. Egyesek a szolidaritásra hivatkoznak, mint szocdem brandre, mások meg politikai juntát emlegetnek, amely elrekvirálta a pártot, vagy lekoptatott paneleket mormolnak: „a kollégák úgy vélték, hogy eldöntődött/ a helyzet megkívánja” stb.

Dăncilă táboron belüli megítélése szimptomatikus; bátor és bölcs amazon, főhibás, másodrangú epigon, a párt megmentője, politikai selejt – mindenki kedvére válogathat a Kiseleff úti székház csarnokában felállított svédasztalról. Az exkormányfő és pártfő esete jól jellemzi azt a több éves állapotot, amely az elmeszesedett szervezeti kultúra eredménye: a rekrutáció és a káderpolitika meghaladott, kontraproduktív jellegét. A képzelt fórumon ezért egy pszeudócézárt minitreboniusok és longinusok, meg apró léptékű brutusok gyötörték órákon át, s minthogy a klasszikus történetben is megoszlanak a feljegyzések a megejtett tőrdöfések számáról, itt sem tudjuk, valójában hányszor csattant VVD kontyán a vád és szemrehányás, a kritikába hajló „építő jellegű hozzászólás”: a kudarccal való szembesülés képtelenségének megannyi jele.

Paradox módon a PSD most juthatna – végre –  a hullámvölgy aljára, ahonnan már csak egy esélye van: kikecmeregni (vagy, adjunk még egy sanszt: eltűnni ebben a formában). Ebben az akrobatikus műveletben segítségére jöhet ugyan egy bénázó-kapkodó liberális kormányzás, de a vérbeli ellenzékiekre váró munkát nem spórolhatja meg.  És azt a felelősséget sem, hogy rajta áll: lesz-e középtávon megreformált baloldali politikai tényező az országban, amely egyben az egyensúly meghatározó elemeként tematizálni tud, hatékonyan obstruálni, és miért ne, alternatívát kínálva pályázik immár a szabad prédává nemesedő kisebbik rossz címére.