Igazi és tényleges magyarázatot máig sem találtam arra, hogy miért ne lehetnénk brassóiként (akár brassói magyarként is) büszkék arra, hogy két évvel az 1989-es forradalom előtt a városunkban volt egy olyan lázadás, amely fellobbantotta a szabadságvágy lángját? Én személyesen például nagyon hálás vagyok az akkori zendülőknek, hogy – bár meglehetősen fizikai szükségletekre, elsőként nem a szabadság eszméjére, szükségletére való hivatkozással – elég bátrak voltak ahhoz, hogy megadják a hangot a későbbi romániai forradalomhoz.

Mert 1987 novemberében már kiviláglott: a rezsim végnapjait éli. Az is világos volt még az elnyomók számára is, hogy a tehergépkocsigyárból indult és városivá terebélyesedett zendülés híre minden akadály, hírzárlat és azonnal jött megtorlás ellenére eljut szerte a világba és reményt ad a reménytelenségben tengődőknek. Ez akkor egy annyira fontos információ volt, hogy ma talán nem is tudjuk kellően felmérni, értékelni.

„Először éreztük azt, amit addig soha: hogy van erőnk” – mondta a két éve forgatott dokumentumfilmben az egyik brassói tehergépkocsigyári munkás. Nos, ez a felfedezés az, amivel Brassó az élen járt a forradalmiság terén. Lehet, hogy ma megmosolyogjuk, mert az erőt pénzben, népszerűségben és egyebekben mérjük. Én azonban ezt egy olyan fontos, történelemcsináló mondatnak tekintem, amelybe még 32 év múltán is beleremegek. Valósággal érzem azt az erőt, amit az akkori zendülők éreztek. Mert ők akkor némiképp az én mostani szabadságomat is megalapozták. Persze, mondta egy, a témában jártas történész, hogy nem szerencsés összehasonlítani 1956-al. De akkor is: a brassói 1987 az én saját, külön bejáratú ’56-om. És ez így marad!

Pedig akkoriban 9 éves voltam. Egy évvel később költöztünk Brassóba egy közeli faluból, Zajzonból. Gondolom, szüleim megvárták, hogy elcsituljon a hirtelen jött és hamar lecsillapított vihar, amelyről hivatalosan „senki nem tudott”. Magyarán: kicsit megvártuk, amíg jelenkori történelmünkben csend lett. Mert forradalomban nem lehet élni túl sokáig, de nyilvánvalóan szükséges ahhoz, hogy utána viszont lehessen. Születésem helye és egyben az a város, amely otthonommá lett, ideköltözésem előtt helyszíne volt egy olyan fontos eseménynek, amelynek részleteiről felnőttként szégyelltem, hogy nem tudok túl sokat.

Aztán lassan összeállt a kép, hogy miért nem. Nincs benne a brassói köztudatban (és a romániai kollektív tudatban sincs). Továbbmenve: azért nem ivódott be a köztudatba, mert november 14–15-ét követően beindult a megtorlás gyors gépezete, ami által elhintettek az emberekben egy olyan félelmet, amely máig is él, létezik, kitapintható. Másodsorban azért sem, mert az 1989-es „nagy változások” után a brassói emberek – zendülők és kevésbé zendülők – arra figyelhettek fel, hogy semmi nem változott. Mert ugyan mi változott meg, ha a megtorlások aktív résztvevői a polcon maradtak még évtizedekig, találkozni lehetett velük az utcán, a „felhőtlen” szabadság közterein? Harmadrészt – és ezt a legmélyebb szégyenkezéssel mondom – meg azért sem került megfelelő helyre az esemény, mert az akkori hősök – és elnyomók – közül sokan még mindig élnek. Mi pedig az élő hősöket nem ünnepeljük, nem szeretjük. Minél holtabb, annál „jobb”, mert az tiszta sor… Ugyanezt a jelenséget tapasztaltam 1990 márciusa kapcsán, Marosvásárhelyen is. És a szomorú az, hogy mi az ilyen dolgok valódi „tisztázását” igazából és szükségszerűen a halálhoz kötjük. Szégyenszemre ez jelenti számunkra a „múltfeldolgozást”, és ezen nagyon el kell gondolkodnunk! Miért ne lehetne, például, úgy lezárni a múltnak egy fontos fejezetét, hogy a „résztvevői” még mindig élnek? Meg lehet őket tapogatni, meg lehet őket kérdezni, hogy: „Ugyan már, Jóska bácsi, nem tetszene elmondani, hogy is volt az, amikor azt a nagy, büdös és rémségesen csúf Ceușescu-képet – semmitől sem félve – ki tetszett dobni a Román Kommunista Párt székháza, a mai Brassó Megyei Tanács épületének ablakán? Mit tetszett végiggondolni akkor, vagy inkább érezni (mert abban gondolkodás nem sok van, amikor egy ilyesmivel valaki épp a létezését húzza át), szóval mit tetszett akkor érezni?”

Ezt a fajta múltfeldolgozást jobban kedvelem, mint egy élettelen test fölött hümmögni sokatmondóan és sokat sejttetően, hogy „Istenem, mekkora nagy hős volt, immáron a sírba visz egy csomó olyan dolgot, amit csak ő tudott”. Ez nem múltfeldolgozás, ez sima gyávaság és oda nem figyelés a hősünkkel egyidős utókor részéről. Az erre vonatkozó dühömet először Marosvásárhelyen éreztem 1990 márciusa kapcsán. Hogy nincs ez így rendben, hogy hagyjuk megkérdezetlenül elmenni az embereket!

Az is igaz, hogy megpróbáltam tavaly felkutatni az akkori zendülők közül egy magyar nőt, aki finoman elhárította a megkeresésem (és némiképp megértettem a félelmét). Tehát ezt kettőnek kell akarnia: kérdezőnek és válaszadónak.

Éppen ezért: ezennel arra kérem a brassói munkáslázadás e sorokat olvasó magyar résztvevőit, keressenek meg és mondják el történeteiket, ha van erre hajlandóságuk, kedvük…

Mert azt gondolom, hogy azoknak a napoknak az igazságát és valóságát feltárni közös felelősségünk: az övék az, hogy minél hitelesebben és részletesebben elmondják, az enyém pedig az, hogy minél hitelesebben és pontosabban leírjam.

Táplálják tehát infókkal a már létező brassói büszkeségem, egyszersmind köszönöm nekik ezt a túl korán jött forradalmat!