Farkas István: Búcsú a fegyverektől

Három nap múlva kisimulva mosolyog majd újból egymásra mindenki – elkezd újólag tetszetőssé válni az RMDSZ, homályba merülnek Klaus Johannis eddig is tényként kezelt, kisebbségekkel szembeni barátságtalan gesztusai, s a szociáldemokraták botladozásain is csak jókedvű, és nem megvető mosolyt ereszt meg „a fönséges, letisztelt, becézett szavazó”, kinek gyomrát megfeküdte „a szó- s betűcsömör”, s fél évig megint magasról legyint a politikára. Mindezek előtt azonban helyzet van, amikor nagyobb szükség lesz a józan észre, mint bármikor.

Itt most nincs mese! Ott kell lenni, el kell menni – igen, ez nem a tavaly októberi töksötét van helyzet (hisz láttunk már a politikai tőkeszerzés céljából kiírt ostoba népszavazásokat is). Nem mintha nem lenne sötét egyes fejekben (ezért nem mindig az egyén a felelős!), de épp ezért kell rászánnunk negyed órát a vasárnapból – a távolmaradás ugyanis kihat a választás eredményére, értsd: nem a társadalom hangulatát tükrözi, nem a távolmaradók irányítanak, hanem azok, akik pecsételnek. A pecsételés egyébként most sem a szerelemről szól, nem a tökéleteset kell keresni és (meg)választani, hisz olyan nincs is. Nincs székelybarát exhajóskapitány, nincs kisebbségbarát kisebbségi, nincs pártok fölött lebegő önjelölt „közéletkifehérítő”. A politika talán sosem volt az elvek politikája – az erő, a számok nagysága volt mindig a jelentős. Nyilván, van, aki érzelmi viszonyt ápol egy-egy politikai párttal – lelkük rajta. A politikai tudatosság azonban egészen másról szól – nyilván Romániában töksötét fejjel is lehet szavazni. És szavaznak is. A szavazás a demokrácia ünnepe, az államot mi tartjuk fenn, nekünk, mi fizetjük a vokscsatát is, azt a napot, amikor elmondhatjuk, hogy mit gondolunk. Mert a voks az nem egyenlő a pecsételés mozdulatával – tulajdonképpen kőkemény állásfoglalás, véleménynyilvánítás. Ha úgy tetszik, döntési helyzet, amellyel élni kell.

Bár a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az újrázni készülő államfő utcahosszal vezet, ez még nem jelenti azt, hogy nincs tét. Mert ez az a meccs, ahol nem lehet mindenkinek csak a győzelem a cél. Az államfőválasztási kampány kiváló lehetőség volt több olyan fontos kérdés tematizálására, amelyben ha nem is az ország első embere az illetékes, tekintélyt parancsoló tisztségénél fogva képes kimozdítani a holtpontról. Ő (kellene legyen) ugyanis az origó. A voksunkkal tehát azt fejezzük ki, hogy mennyire értünk egyet a jelölt víziójával. Ha sokan vagyunk, az erőt jelent, elgondolkodtatja azt, aki a polcra kerül. Ha azt látja, hogy egy közösség kiállt a jelöltje mellett, nem kerülheti meg, hacsak nem néhány tízezer emberről van szó, mert annyin könnyű átnézni. Ha azonban sokan mondjuk el azt, hogy több pénzt követelünk a GDP-ből az oktatásra és az egészségügyre, mint a hadseregre, ha ugyanennyien sürgetjük a tanügyi rendszer reformját és foglalunk állást a környezetvédelem fontossága mellett, szállunk síkra az esélyegyenlőségért, és a kirekesztés minden formájának elutasításáért, nem lehet hahotázás rá a válasz. Ahogy arra sem, hogy fejleszteni kell az infrastruktúrát, kompetencialapon tölteni be a köztisztségeket és mindenek előtt újraszabni az ország alaptörvényét. Normális országot teremteni – de nemcsak kijelenteni ezt, hanem tenni is az érdekében. Ha nem szavazunk, ha nem pecsételünk vasárnap a lapra, azzal is megpecsételhetjük az ország jövőjét, hiszen olyan ember kerülhet a „trónra”, akit újólag a megvezetett tömegek emelnek fel, és nem az, aki valóban azért küzdene, hogy – talán csak egy kicsikét – de jobb legyen itthon az életünk...

Sokan gondolják, hogy egy szavazat nem is igazán számít – viszont amikor százezer, vagy egymillió voksoló gondolkodik így, akkor bizony százezer és egymillió ember marad ki saját sorsából... Kisfiam érdeklődve néz a politikusokra, tudja, hogy kik a fontosabb jelöltek, azt, hogy ki kivel van. Tudja, hogy mit jelent részt venni a választásokon, hogy ezzel alakítjuk az életünket, részt veszünk az ország, a demokrácia dolgaiban. Mert ez kötelességünk, ha már tálcán kaptuk a szavazati jogot. Felelősséggel tartozunk gyerekeinkért. Ahogy nem mindegy, hogy milyen bolygót hagyunk a jövő nemzedékére, úgy az sem mindegy, hogy milyen mentalitású országban fognak élni. Mert mindenki nem mehet el Romániából. Most, mikor a fél világ már elindult valahova máshova, nem biztos, hogy nekünk is tanácsos elindulni – messze. Csak a legközelebbi szavazófülkéig.

Kimaradt?