Na, most már hogy nem kevés vita, veszekedés, alku és zsarolás után végre összeállt Ludovic Orban – Klaus Johannis által vezetett – új kormánya (a Liviu Dragnea által vezetett Dancila kabinet mintájára), végre valahára foglalkozhatunk az államfő-választásokkal is – alig pár nappal az esemény előtt. A jelöltek terjedelmes névsora mellett ezekben a napokban talán arról is szó ejthetünk, hogy a legfőbb állami méltóságra pályázók milyen programot dolgoztak ki, milyen sorsot szánnak Romániának; persze, legfőbb céljuk, a hatalom és a pénzszerzés mellett.

Az államfői tisztségre a legesélyesebb jelölt, Klaus Iohannis 12 pontos programja nagyszerű célt tűz maga elé: a „normális Románia” megteremtését. A szándék önmagában is felemelő – megvalósítása azonban kemény diónak bizonyul. Eddig ugyanis még senki sem tudott normális országot fabrikálni Romániából. Főleg, hogy az újrázásra készülő államfő diszkréten hallgat a felemelő cél megvalósításának módszertanáról.

A program első pontja az emberek szolgálatában álló államot ígér, de csak olyan általánosságokat tartalmaz, hogy felszámolják a „túlzott bürokráciát” (ahá, tehát a papírtologatásban önmagukat némileg visszafogó irodakukacok mégis tisztségükben maradhatnak); továbbá, hogy „koherens látásmódra” (?) helyezik a közigazgatást, meg hogy visszaadják a köztisztségek méltóságát (vajon miképpen?)

Aztán: mindent megtesznek az igazságszolgáltatás függetlenségéért, a törvényesség tiszteletben tartásáért. Ez is jól hangzik – csakhogy ehhez le kellene cserélniük a Dragnea-féle igazságszolgáltatás csaknem valamennyi tagját, vagyis éveken át üresen konganának a bíróságok.

A harmadik pont szerint az államfő méltányos, minőségi oktatást szeretne, bölcsődék, óvodák építését, a korai oktatás bevezetését tervezi. Ehhez azonban az oktatásra a bruttó nemzeti össztermék hat százalékát kellene fordítani. A hiányzó pénzt esetleg onnan lehetne előteremteni, hogy például a honvédelemre kevesebbet fordítanánk, mint a Donald Trump által megkövetelt 2 százalék.

Persze, akkor Iohannis nem kapna több ingyen sapkát az amerikai elnöktől (legfeljebb a szó átvitt értelmében).

Hangzatos a negyedik pont is, miszerint az egészségügyi rendszer középpontjában a betegnek kell állnia. A baj csak az, hogy az egészségügy is olyan, mint a háború: pénz, pénz és pénz kell hozzá. Egyébként honnan lennének korszerű berendezések, miből épülnének az új, modern kórházak (például a szociáldemokraták által megígért regionális klinikák), hogyan tudnánk megakadályozni az orvosok elvándorlását…

Szívet melengető gondolatok vannak a programban a társadalmi szolidaritásról, az emberek jólétét szolgáló gazdaságfejlesztésről, az élhető nyugdíjakról, a szegény közösségek tagjainak társadalmi-gazdasági integrációjáról, a környezetvédelemről, a sportról. Miközben Klaus Iohannis és kormányt adó pártja szerint a szociáldemokraták – valóban – esztelen költekezése miatt minderre még jó ideig nincs pénz…

A következő jelölt, Viorica Dăncilă elképzeléseit miniszterelnöki tevékenységéből – sajnos – már jól ismerjük. Tíz pontos programjából csak a legeredetibb ötletet emelném ki: ha megnyerné az államfő-választásokat, akkor az államfői hivatal éjjel-nappal-szolgálatot tart, „akárcsak a kórházak sürgősségi osztályai, a mentősök”. A Colectiv klubban történt baleset alkalmával viszont már megtapasztalhattuk, hogy miként működnek Romániában a rohammentők…

Államfőként Viorica Dăncilă nemzetközileg is versenyképessé tenné az országot – gondolom, kizárólag román nyelven beszélő diplomatákkal, hiszen – és ezt tőle tudjuk –, hogy az idegen nyelvet is beszélők elárulják az országot.

Egy újabb esélyes politikus, Dan Barna úgy véli, hogy államfői programja egyrészt idealista, hiszen az a célja, hogy mindenki boldogan éljen az országban. Másrészt pedig realista, mivel pontosan meghatározza e cél elérésének módját. A programot elolvasva azonban kiderül, hogy „mindenki boldogságához” az szükséges, hogy jelentősen megnöveljék az államfői hatáskört, csökkentsék a honatyák számát. Amit a Dan Barnánál kevesebb politikai felkészültséggel rendelkezők könnyen összetéveszthetnek a diktatúrával – legyen az akár neomarxista is.

A színész Mircea Diaconu internetes oldalán 12 közhelyben fogalmazza meg az elnök feladatait. Szerinte az emberek megunták a társadalmat megosztó „játékos elnököket”. Az államfőnek függetlennek és pártatlannak kell lennie az emberek szolgálatába kell állnia, mellőznie kell a megalomániát, a hétköznapi emberhez kell hasonlítania. Ha színészünk a második fordulóba bekerülve esetleg megnyerné a választásokat, akkor az államfői hivatal székhelyét a Cotroceni palotából áttenné valamely más, történelmi műemlékké nyilvánított épületbe. A költözésnek pedig az lenne az előnye, hogy így legalább tataroznának, felújítanának és megmentenének az értékes ingatlant.

Az esélyes államfő-jelöltek – konkrétumok helyett csak nagy szavakat tartalmazó – programjai alapján akár azt is mondhatnánk, hogy az ország sorsának szempontjából az államfő-választásnak nincs semmilyen komoly tétje. Szinte mindegy ki nyer, nagyjából semmi sem változna. Egy olyan országban, amelynek lakói csak az ortodox egyházban, a hadseregben és a titkosszolgálatban bíznak, illetve az „aranykortól” örökölt zsigeri nacionalizmustól, sovinizmustól, idegengyűlölettől, nyugatellenességtől még mindig áthatott román társadalomban a győztes – még ha akarna is – aligha tehetne többet elődjeinél, akik maguk sem a jótéteményeikről váltak híressé

A mostani államfő-választások győztese egyébként sem akarna ennél többet tenni, különben elveszítené népszerűségét és vele együtt – ami számára még rosszabb – a szavazóit is.

A kisebbségek sorsa iránt egyébként is közönyös román jelöltek tehát nem vesznek tudomást a magyar közösségről sem, programjukban semmi sem ígérnek számára, még akkor sem, hogy mindenki tudja, hogy azokat amúgy sem tartanának be. Romániában politikai öngyilkosságot követne el az a román jelölt, aki mondjuk szabad anyanyelvhasználatot, két-, vagy esetleg többnyelvű feliratokat, magyar nyelvű egyetemet, a jogtalanul elvett javak visszaszolgáltatását, az elrománosítás, az asszimiláció leállítását – vagy ne adj’ Isten: autonómiát! – ígérne a magyar közösségnek, amelyet a román politikusok amúgy is csak szavazógépnek tekintenek.

Régóta tudjuk: a román politikusok soha nem akartak javítani a magyar kisebbség helyzetén (még a román többségén sem nagyon). Gyakran ellenségeskedésbe átcsapó közönyük láttán világossá válik, hogy a magyar közösség számára a választásnak igenis komoly tétje van, hiszen azon magyar államfő-jelölt is indul. Aki hangot ad nem csupán a magyar közösség elvárásainak, követeléseinek, de olyan programmal is rendelkezik, amely megvalósítása esetén képes lenne élhetővé tenni Romániát valamennyi lakosa számára.

Történne pedig mindez száz év után, amikor is a román politikusok semmit sem tettek az országban élő, akkor mint több mint kétmilliós magyar közösségért, de a román többségért sem.

És bár Romániában esélye sincs a sikerre egy magyar államfő-jelöltnek, nekünk, magyaroknak, mégis el kell mennünk szavazni, hiszen a rá leadott szavazatok korántsem mennek kárba. Ezek a voksok kiállást jelentenek jogaink, anyanyelvünk, értékeink mellett.

Vasárnap önmagunkra, megmaradásunkra is szavazunk!

Ha minél nagyobb létszámban járulunk az urnákhoz, megmutathatjuk a többségnek, hogy jóllehet a magyarság részaránya az összlakosságban mindössze hét százalékos, az egységes, összetartó, a történelem által megedzett és erős közösséggel azonban igenis számolni kell Romániában.

És nem csak a parlamenti többség megszerzésénél vagy a kormányalakítások alkalmával…