Egyre jobban élünk.

Ehhez semmi kétség nem férhet, hiszen egyre drágább holmikat engedhetünk meg magunknak. Igaz, hogy kevesebbre futja, de mindennek ára van. Drágán vásárolunk ugyan, de ahogy egy újkeletű szólásmondás is tartja, olcsó húsnak is nő az ára.

Így aztán, jóllehet igyekszem takarékosan élni, mostanában mégis két marékkal szórom a pénzt.

Régebben alig költöttünk valamit fűtésre, villanyra, röhejesen olcsó volt a benzin, garasokba került az étel. Ma már viszont megvásárolhatjuk a hat lejes paradicsomot is, amiért nem is olyan régen még 2-3 lejt fizettünk, de hát, ugye, olyan fényűzően élünk, hogy ezt is megengedhetjük magunknak. Olyannyira meg, hogy sokkal olcsóbb paradicsomot már nem is vásárolunk, már csak azért is, mert a magas életszínvonalunkra való tekintettel olcsóbbat nem is igen árulnak. És nem sajnáljuk a pénzt a méregdrága padlizsánra, a szintén nem olcsó paprikára, borsos áron megvesszük a zöldpaszulyt, sőt, egyszer május elején, vagyis jócskán az előszezonban, még pár szem cseresznyét is engedélyeztem magamnak. Drága portéka, de így mulat egy magyar úr. Mikor költhettünk annyit a piacon, a boltokban, mint mostanság?

Régebben soha nem mertem volna annyi pénzt elverni nyaraláskor, mint most. Akkoriban keveset költöttünk a szállodára, olcsó volt a vendéglő… Ma már? Egy vagyont költhetünk minderre, hiszen ugyancsak bele kell nyúlnunk a zsebünkbe, ha be akarunk ülni egy valamirevaló étterembe, ahol normális a kiszolgálás, viszonylag meleg a leves és aránylag hideg a sör, de hát nem kell megtartóztatnunk magunkat, hiszen a legolcsóbb krimóban is megkérik az árát mindennek. Korábban, naiv fejjel még azt hittem, hogy egy ötvenessel (nem ötszáz, hanem ötven lejjel!) elegáns étteremben ebédelhettem. Most, ha csak ötven lej van a zsebemben, átmegyek a túloldalra. Manapság látom csak igazán a különbséget, hogy mit is jelent a luxus étterem –, ha kiszolgálásban nem is föltétlenül, de árban mindenképpen.

Ma szemrebbenés nélkül megveszem a 600-700 lejbe kerülő téli cipőt, hogy ne váljon le a talpa az első havazáskor, és szégyellném is bevallani, hogy én annak idején négyszer-ötször olcsóbb cipőkben jártam, amelyek két-három telet is kibírtak. Igaz, akkor még sokkal soványabb voltam, lehet, hogy nem kellett még ekkora súlyt elbírnia a szegény lábbelinek…

Annak idején csak kevesen engedhették meg maguknak az eredeti farmernadrágot. Ami most sem két baniba kerül, ám mégis szinte mindenki abban jár. Mert megérdemeljük. Annak idején a fizetésünkhöz képest sokba került a farmer, de legalább jó minőségű volt, nem volt kiszakadva már újkorában a térdénél.

Egyszóval tehát vége tehát annak az időnek, amikor irigykedve néztük a nyugatiakat, hogy mennyire drága holmikat engedhetnek meg maguknak. Most már nem csak nekik lehet részük ebben a luxusban, mi is vásárolhatunk magunknak drágán, sőt, egyre drágábban, és ahogyan a dolgokat nézem, ilyen szempontból csakhamar fel is zárkózunk a művelt nyugathoz, legalábbis az árakat tekintve.

Derűlátó emberként nagyon bízom abban, hogy előbb-utóbb ránk virrad majd a nap, amikor is – legalább ebben – megelőzzük őket. Az infláció átlagos aránya Romániában háromszorosa az uniós átlagnak, a drágulások tekintetében Románia hetedik hónapja éllovasa a (még) 28 tagállamnak.

Miközben az uniós államokban az infláció 1,4 százalékkal csökkent, 4,1 százalékos éves inflációjával Románia fölényesen vezet, megelőzve közelebbi és távolabbi szomszédjait, a 3,3 százalékos Magyarországot, és a nem egészen 3 százalékkal szerénykedő Lettországot és Szlovákiát, és vészesen közel kerülünk Olaszországhoz, ahol a pénzromlás mindössze 0,3 százalékos, hogy Portugáliáról ne is beszéljünk, ahol az infláció negatív, akárcsak további 14 ország esetében.

Romániában viszont minden hónapban emelkednek a fogyasztási árak, júliusban júniushoz képest tovább növekedtek, és meggyőződésem, hogy ez így lesz augusztusban, szeptemberben, jövőre – ameddig végre lekörözzük Nyugatot…

Már hogyne vásárolhatnánk egyre drágább cuccokat, amikor pártállamunknak és állampártunknak köszönhetően a fizetésünk is nő. No meg a nyugdíjunk. Igaz, a bérek és (főleg) a nyugdíjak növekedése jócskán elmarad a drágulástól, de nem kell mindenbe belekötni, a lényeg mégis csak az, hogy egyre több pénz csörög a zsebünkben. Ja, hogy aprópénz? Miért, az nem pénz? És ne higgyünk az Országos Statisztikai Hivatal rosszindulatú statisztikájának, miszerint

2015-ben például Aradon az átlagfizetésből 1600 kiló burgonyára tellett, idén viszont alig 670 kilóra futja, Déván több mint ezer kilót lehetett volna vásárolni a havi fizetésből, most meg nem egészen hatszázat és így tovább.

Meglehet ugyan, hogy kevesebbet vásárolhatunk – de legalább drága portékát, nem olcsó vacakot viszünk haza. Mert van ám az inflációnak jó oldala is, hiszen így egyre több pénzt költhetünk magunkra, másokra. És naponta egyre drágábbnak érezhetjük az életünket

Ha így nézzük a pénzromlást, rögtön megnő az életszínvonalunk…