Előbb félelmet éreztem, aztán a kiszolgáltatottságból fakadó tehetetlenséget. Ebben a sorrendben. Közben meg érkeztek az újabb és újabb hátborzongató hírek a hírfolyamon a caracali tinigyilkosságokról. Leánygyermek anyukája vagyok, ennél fogva is nyilvánvalóan nyomasztanak azok a társadalmi perspektívák, amelyek felsejlenek az esetek kapcsán, így napokig nem is találtam szavakat a történtekre.

De még azelőtt is, hogy megtaláltam volna őket, ösztönösen a „megelőzésen” tépelődtem. Persze, ha egyáltalán létezik ez a műfaj, lehetőség egy minden tekintetben romokban heverő társadalomban. Amikor éppen nem taglóz le a szörnyűség, és nem érezzük úgy, hogy bizony innen minden épeszű ember elmenekül, akkor jut egy kevés idő azon gondolkodni, hogy mi a teendő a saját életünkben. Vagy egyszerűen beszerzünk egy üvegkalickát, akár szimbolikust is, abba aztán szépen betesszük a gyermek(ek)et, hátha az mindent megold. Nem mintha lehetne így létezni bármilyen közösségben…

A jövőt illetően két következtetést vontam le a magam számára ebből a rémtörténetből: az egyik az, hogy soha többé nem fogom azt mondani a gyermekemnek, hogy „viselkedj rendesen, mert látod, X bácsi vagy Y néni milyen kedves”, ezután úgy nyilvánuljon meg, ahogy érez, tanuljon meg egy egészséges és hasznos bizalmatlanságot a külvilággal szemben. Másfelől meg beiratkozom, aztán meg majd Leát is beíratom valami önvédelmi tanfolyamra, hogy kissé sarkítva – és ezt most egy meggyőződéses pacifista mondja – szükség esetén „lekaratézzuk” a fejét annak, aki esetleg megérdemli (sőt, alkalmasint a magam erejéből síkra szállok majd azért is, hogy a tanintézetekbe bevezessék ezt a sportágat, és igen, a lányoknak is, mert hasznukra válhat).

Nem azt mondom ezzel, hogy mind-mind megfelelő következtetések és követendő megelőzésminták ezek, de pontszerű „megoldások”, olyan tanulságok, amelyek védekezésképpen előbbre vihetik a mi kis életünket.

Ezektől már nem éreztem azt a dühöt és kétségbeesést, amit egy héttel korábban. Az akkori személyes történet látszólag nem kapcsolódik ide. De ez volt az a pont, amikor egyszerűen „elfogyott” belőlem ez a két érzés: valamit megtanultam, amit soha nem felejtek el.

A lányom hároméves szülinapjára vásároltuk meg éppen a szükségeseket kettesben a legnagyobb brassói bevásárlóközpontban, amikor a mozgékony picimet – aki éppen felimádkozta magára a frissen megvásárolt ünneplő ruháját – szabályszerűen felrúgta, fellökte egy gyors léptekkel haladó tizenéves, aki az apjával sietett valamerre. A gyermekem orra bukott, elharapta a kis száját, és amire feleszméltem csodálkozásomból (éppen elfordultam három másodpercre, hogy a levetett ruháját betegyem a táskámba), az egész gyermek vérben úszott. A két férfi, a fiatal meg az idősebb is zavartalanul folytatta útját, talán még gyorsított is léptein, még csak meg sem fordult, hogy megnézze, mi történt a kislánnyal, megütött-e magát nagyon… Pedig látták, hogy elesett. Én meg éppen láttam, hogy ők látták. Pont akkor fordultam Lea felé, és akár egy rossz hollywoodi filmben, már csak azt követhettem végig, ahogy három lépésre tőlem a gyermek elterül a földön… Annyira nem hittem a szememnek, hogy teljesen elnémultam. Aztán a gyermek fölé hajoltam reszketve és mondtam neki, hogy „semmi baj, kicsim, csak a bácsik nagyon hülyék”, és törölgettem róla a vért, közben folyamatosan reszkettem a dühtől, kétségbeeséstől és az ijedtségtől, hogy ennél akár rosszabb is lehetett volna…

Nos, nem azt akarom ezzel sugallni, hogy balesetek nem történhetnek, hogy egy kisgyermek nem vágódhat el „segítség” nélkül is. Ami igazából megdöbbentett itt, az a felelősségvállalás teljes hiánya volt és a cserbenhagyásban megmutatkozó kegyetlenség: mert itt nemcsak egy nőről volt szó, hanem ráadásul egy kicsi, védtelen nőről, egy gyermekről, aki ráadásul meg is sebesült, mert törékeny és kiszolgáltatott… Ott álltam mellette és tudtam, hogy csak magunkra számíthatunk. Üvöltöttem volna a kétségbeeséstől, ha lett volna kinek… De tudtam, hiszen korábban is megtapasztaltam néhány hasonló esetben (Brassóban, ráadásul): senki másra és semmiféle segítségre nem számíthatunk. Magunkban vagyunk egy nagy embertömegben, oldjuk meg magunknak a problémánkat, ha kedves az életünk…

Őszintén: ha akkor a szolgálatos őrangyalunk a segítség mellett még két repjegyet is felajánlott volna valami más országba (szinte mindegy, hová), esküszöm, felültem volna gyermekestől, hogy legalább megnézzem magunknak, hátha máshol másmilyenek, valahogy kedvesebbek és előzékenyebbek az emberek. És ezt nem egyetlen eset után általánosítottam, tenném rögtön hozzá…

Hogy véletlen-e vagy sem, de a caracali esetek kapcsán – és éppen az előzményeim miatt – valami dühöz hasonlót leginkább akkor éreztem, amikor a történtekért mindenki az „állam intézményeit” okolta kizárólag, hogy nem védik meg „a társadalmat”. Nyilván, a felelősöknek el kell nyerniük méltó büntetésüket, de az, hogy egy nő segélykiáltását nem veszik komolyan, hogy elsőként általában az fordul meg mindenki fejében, hogy bizonyára céda, könnyűvérű, ez nem tegnaptól van, és nem holnaptól fog megszűnni. Ez most is ott van a levegőben! Az „állam intézményeire” kenni mindent, felér az egyéni felelősségnek egy valamiféle absztrakt „másikra” való hárításával. L'Etat c'est nous – mert ez az igazság: „Az állami mi vagyunk!” egyenként és egyénenként. Ahányszor elfordítjuk a fejünk akkor, amikor fényes nappal egy nyilvános helyen bántalmaznak valakit és nem lépünk közbe, mert az illető „bizonyára megérdemelte” vagy „kettőjük magánügye”. Ez az általános megengedő hozzáállás okozza a tragédiákat. És akkor már hiába kiabálunk, hogy „a hatóságok” nem védtek meg, mert annak fiai és lányai is a soha és semmiért nem hibás, nem felelős társadalomból vétettek.

Nem egy népszerű megállapítás, tudom, de ahhoz, hogy „a hatóságok” ne így viselkedjenek vészhelyzetben, nekünk is fel kell hagynunk ezzel a kártékonyan megengedő hozzáállással. Különben hiábavaló minden megleckéztetés és büntetés…