Bogdán Tibor: Ha nincs pénz, miért van?

Romániában örökké ezt halljuk: nincs pénz. Nincs pénzük nem csak az embereknek, de magának az államnak sincs (így hát aztán honnan is lenne az embereknek?). Nincs pénz például az egészségügyi rendszer tökéletesítésére, az oktatás fejlesztésére, az orvosok, a pedagógusok fizetésére, általában az állami szektor dolgozóinak bérére, a nyugdíjrendszer már alig-alig tartja magát, akárcsak a nyomorú kisnyugdíjasok, és persze honnan lenne pénz autópályák építésre, általában a beruházásokra?

A hivatalos kormánypanaszok alapján azt hihetnénk, az egerek visszaszoktak az állampénztárhoz képest terülj-terülj-asztalkának számító templomba – ennek ellenére azonban az utcákon egymást érik a legfrissebb és legdrágább autócsodák, szaporodnak az újonnan épült-épülő villanegyedek, nem halnak éhen a legdrágább nyugati divatcuccokat árusító boltok tulajdonosai – azaz valahonnan mégiscsak van pénz. Csak az többnyire saját zsebre megy, vagy pedig, legalább is a jelenlegi körülmények között, teljesen felesleges beruházásokra, mint mondjuk a volt turisztikai miniszter-asszony, Elena Udrea által a futball- és mindenfajta csapat hiányában lévő községekbe-falvakba épített stadionokra.

Az Expert Forum jelentéséből kiderül, hogy csupán 2008-ban csaknem másfél milliárd eurós fölösleges beruházásokra került sor az országban; ez az évi teljes helyi beruházások hetven százalékát jelentette. Az akkoriban kormányzó demokrata liberálisok szerint ez a pénz azonban korántsem volt fölösleges, hiszen választási célokra ment, a tömörülés polgármestereihez. Aki pedig nem volt demokrata liberális polgármester – nos, azon spóroltak.

Az Expert Forum jelentése szerint az erőtlen intézményekkel és hagyományosan kliensi berendezkedéssel rendelkező országokban az ilyesfajta beruházások sokkal több rosszat okoznak, mint jót. Ezekkel a pénzekkel ugyanis a demokrata liberális polgármesterek igencsak rosszul gazdálkodtak. Nem is volt miért okosnak bánniuk bele, hiszen mindennek fejében nem hasznos – és még csak nem is haszontalan – beruházásokat reméltek tőlük, hanem azt, hogy minél több demokrata liberálisokra szavazót vonultassanak az urnák elé. Ehhez pedig elegendő volt néhány liszttel, olajjal, cukorral telt nejlonzacskó is – ami még Romániában sem kerül túlságosan sokba.

A pénz többi részéből egy kevéske a polgármester családját boldogította, a többi pedig a magasrangú pártfunkcionáriusok ellenőrzése alatt álló cégekhez vándorolt. Amelyek az összeg kisebbik részét valamiféle jelentéktelen beruházásra fordították – a nagyobbik rész pedig visszakerült a párthoz. Így tehát a demokrata liberálisok nem önmagukat szponzorizálták, hanem csupán helyi beruházásokat támogattak – ami azért, lássuk be, egészen más dolog.

Az állami pénzek lenyúlásának másik, igencsak elterjedt módját az állami vállalatok kiszipolyozása jelenti. Ezek a pénzek, az „okos fiúkon”’ keresztül ugyancsak a pártkasszába kerülnek. Ennek folytán abszurd helyzetek alakulnak ki; a Hidroelectrica például, amelynek voltaképpen óriási nyereséggel kellene dolgoznia, jelen pillanatban fizetésképtelenné vált, de nagyjából hasonló helyzetben van a súlyos anyagi gondokkal küszködő Oltchim, a román államvasutak és a Tarom is. Márpedig megfelelő, a cég (az ország) – nem pedig a hatalmon levő párt – érdekeit néző vezetéssel mindezek a vállalatok busás hasznot hajtanának az államnak. A 2004-ben még veszteséges Petrom, az OMV-hez kerülve tavaly rekordnyereséget, csaknem egymilliárd eurós profitot ért el. Így aztán lenne pénz egészségügyre, oktatásra, beruházásokra.

A nyílt titok tehát az, hogy az állami vállalatokat magánkézbe kell adni. És ebből már megérthetjük, hogy a mindenkori hatalom miért óvakodott mindvégig a privatizálástól.

 

Kimaradt?