A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (az ukrajnai RMDSZ) megalakításának 30. évfordulójára igyekvő Kelemen Hunort kiutasították, sőt meghatározott ideig ki is tiltották Ukrajnából. Az európai normáknak fittyet hányva és magyarázat nélkül.

A fejlemény „megvilágosító” erejű. Még akkor is, ha tudjuk: Ukrajna, a balti államokhoz hasonlatosan – de a többi kelet-közép európai államtól eltérően – a nemzetépítés korai stádiumában leledzik. S azt már a neves kanadai társadalomfilozófus, Will Kymlicka és sokan mások is megállapították, hogy a nemzetépítés minden esetben nemzetrombolás is. A mai értelemben vett nemzeteket (az ún. nemzetállamokat) azért kellett úgymond felépíteni, mert korábban nem létezhettek. Nem a társadalomfejlődés szerves fejleményei, hanem a feltörekvő polgárság hozta létre őket egy ideológiai konstrukcióra, az egyetemes ember fikciójára alapozva. Mintegy mesterségesen. Kezdetben csak Franciaország tekintette önmagát – nyelvében és kultúrájában egyaránt – a felvilágosult egyetemesség letéteményesének. Aztán a németek próbáltak a felsőbbrendű ember eszményére alapozva egyfajta egyetemes embert kitenyészteni. Az oroszok a munkásosztály képzetéből kiindulva akartak (emlékszünk még rá: tűzzel-vassal) egyfajta nemzetköziségnek becézett irgalmatlan egyetemességet, s egy ezt reprezentáló homo sovieticust megteremteni. A kísérlet gyűlölködő államok és államocskák nacionalista egyvelegébe torkollott. És végül az Anglia örökébe lépő Amerikai Egyesült Államok tett kísérletet az emberi jogokra alapozott egyetemesség – ezúttal valóban már-már világszintű – megteremtésére. Az álom gyakorlatilag épp látszólagos megvalósulásának pillanatában omlott össze – akárcsak némivel korábban – a szocialista tábor. (Lásd az amerikai Fukuyamának a történelem végére vonatkozó diadalmas teóriáját, s az elmélet Trumppal tetőző agóniáját!)

Franciaország, Anglia, Spanyolország, Oroszország, Ausztria a polgári forradalmakat megelőzően soknemzetiségű államok, birodalmak voltak. Vagyis nem nyelvi-kulturális értelemben vett nemzetek: egynyelvű, egykultúrájú nemzetállamok. A franciák voltak az elsők, akik államukat nemzetté keresztelték át. A fikció valóra váltásának folyamatát Eugen Weber Peasants into Frenchmen (azaz Parasztból francia) című zseniális munkája írja a le. (Mondanom sem kell, a könyvet sem magyarra, sem románra nem fordította le senki. Pedig mindkét nemzethez lettek volna és lennének súlyos mondandói.) A folyamat lényegét világosan jelzi, hogy Franciaország valóban (azaz nyelvében és kultúrájában is) francia régiója, Île de France, a Nagy Francia Forradalmat megelőzően a francia királyságon belül is kisebbséget alkotott. Ennek ellenére a „projekt” sikeresnek bizonyult. Franciaország alig több mint 100 esztendő alatt egynyelvű és egykultúrájú állammá alakult. A breton, az okszitán (hagyományos nevén a provanszál), a baszk, a korzikai „kisebbségeket” a domináns kisebbség franciává asszimilálta. A francia szabadságeszmény, az emberi jogok és a társadalmi egyenlőség jegyében. Az igazi „csodát” azonban a jakobinus diktatúra nyaktilóinak emléke és a napóleoni Gloire éveinek világhatalmi diadalmámorát beárnyékoló két nagy szomszéd: Anglia és Németország mind fenyegetőbb hatalmától való tudat alatti rettegés tette lehetségessé. Kezdettől nem volt magától értetődő, amint azt a svájci példa is szemléltetheti.

A kisebbségi közösségeket ezt követően a domináns nyelvi-kulturális közösség másutt is viharos gyorsasággal fosztotta meg nyelvétől és kultúrájától. Így születtek meg a világrendszer nagyhatalmú „nemzetállamai”: Franciaország, Anglia, Spanyolország, Hollandia és végül Olaszország is. Ezt a modellt követte a születő világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok. A világ minden tájáról összesereglett bevándorlók ott is egyetlen nyelv és egyetlen kultúra befogadásának folyományaként alakultak „nemzetté”. Sőt, az amerikai olvasztótégely volt az, amely a francia és az angol nemzetépítés „történeti szükségszerűségének” – magyarán elkerülhetetlenségének – mítoszát végképp követhető és követendő lehetőségként mutatta fel.

Mindez azonban a domináns államokat nem akadályozta meg abban, hogy a – kölcsönösen önmaguk számára vindikált – egyetemességeszméből és a gyarmatok fölötti marakodásból szervesen következő I. világháború nyomán a legyőzött államoktól megvonják a nemzetépítés jogát és mind apróbb – a nemzetállami modell kevésbé kockázatos megvalósítására alkalmas – kisállamokká darabolják őket. Azaz: a továbbra is a nagyok által felügyelt Nagy Vállalkozást – egymással összeugrasztható, következésként kézben tartható – kisebbekre ruházzák. És a modell itt is csodásan működött. A II. világháború okozott csupán átmeneti zavarokat. De azokat is sikerült visszaigazítani.

A szerves társadalomfejlődés folyamataiban évezredek vagy évszázadok alatt kialakult nyelvi-kulturális közösségek szétzilálásának folyamatai azonban a 20. század közepe táján mintha megbicsaklottak volna. Az asszimilációt egyre több disszimilációs folyamat kezdte követni. Az angol királyságon belül egész – végképp beolvadtnak tűnt – országrészek népessége kezdett öntudatra ébredni. Az írek, a skótok, a wellsiek fokozatosan visszataláltak történelmi hagyományaikhoz. Bizonyos vonatkozásokban még elveszettnek hitt nyelveikhez is. Franciaországban is ébredezni kezdett a regionális öntudat. Spanyolországról – ahol a baszkok és a katalánok ébredtek nemzeti öntudatra – nem is beszélve. Amerika, mely a feketéket, németeket, dél- és kelet-európaiakat, ázsiaiakat akadálytalanul asszimilálta, a spanyol nyelvű latinókkal ma már maga is mind nehezebben boldogul. S a gyarmatbirodalmak szétesése nyomán az összes európai gyarmattartót a – függetlenedő gyarmatokból elmenekült – jobbára muzulmán migránsok árasztották el.

Ezeknek a bevándorlóknak a tömegei azonban már nem találták túlságosan vonzónak az asszimilációt. Ez magától értetődő volt, hiszen ők már nem szegény, megalázott, a jólét és a viszonylagos szabadság érdekében bármire hajlandó nyomorultak voltak, mint Amerika kezdeti bevándorlóinak többsége, hanem az európai felsőbbrendűség jegyében az emberi szabadságjogokra, egyenlőségre, testvériségre szocializált, sőt már a gyarmati státus éveiben nagyrészt asszimilálódott individuumok, akiknek önérzetét új hazájukban már kezdettől sértette a többségi társadalmak tagjainak elutasító magatartása, s fokozatosan egyfajta közösségi önérzetet is visszaállított bennük. Azaz: a bevándorlókat a többségi államok – akárcsak a Német Szövetségi Köztársaság az önmagukat echte németnek képzelgő ossikat (a keletnémeteket) – „kényszer-kollektivizálták”, azaz olyan kisebbségi státusba terelték össze, mely előzetesen nem is mindig létezett.

S ez ma már az afrikai bevándorlókra is érvényes. Talán valóban a fentebb említett német jelenség a legbeszédesebb, hogy ugyanis – újabb keletű közvéleménykutatások tanúsága szerint – ma már a wessik (azaz a nyugatnémetek) egyharmada sem képes – nemhogy a muszlim bevándorlók közösségi tudatával – megbirkózni, de (ez a mai Németországban gyakori beszédtéma) még az echte németnek tekinthető osszik másságát is nehezen viseli el. S teljesen nyilvánvaló, hogy a török vendégmunkások – integrációnak átkeresztelt – asszimilációja sem sikertörténet. Az újabb bevándorlókkal, akik a német közvélemény kétharmadának szemében sem hajlandóak Németország kulturális és politikai szokásaihoz, illetve törvényeihez alkalmazkodni, s az „integrációt” is elutasítják, még nehezebb lesz zöldágra vergődni. Ilyen körülmények közt a migráció emberi jogként való tételezése és az illegális határátlépés szentesítése rendkívül kockázatos vállalkozássá fajulhat. Merthogy az integráció Európa nyugati államaiban gyakorlatilag továbbra is nyelvi-kulturális asszimilációt jelent. Ami (borítékolható) immár nem fog konfliktusmentesen lezajlani.

Az adott körülmények közt még a menekültek befogadása is csak akkor válhat természetes, az emberi szabadságjogokból fakadó kötelezettséggé, ha Európa képes lesz rátalálni az eltérő nyelvek és kultúrák – kölcsönösségre alapozott – együttélésének módszertanára.

Ennek azonban egyelőre semmi jele. Igaz, a lelke mélyén mindenki tudja, hogy az asszimiláció hagyományos rendszere összeomlóban van. S Kelemen Hunor látszólag periférikus jelentőségű kiutasítását is ez teszi valóban jelentőségteljessé. Az Unió ugyanis (ezt is borítékolhatjuk) ez esetben is hallgatni fog. A nemzetállamok állítólagos felszámolására törekvő európai liberalizmus ismét látványosan leleplezi önnön voltaképpeni természetét. Az Ukrajnában zajló nemzetépítés és nemzetrombolás több mint hallgatólagos elfogadása ugyanis nyilvánvaló önleleplezés. Az ukránok ugyanis még csak tagadni sem próbálják, hogy mit szándékoznak cselekedni, sőt, hogy mit cselekszenek. Nyíltan, felemelt fővel vállalják az emberi és közösségi jogok lábbal tiprását, az orosz, a lengyel, a magyar, a román, a roma kisebbségi közösségek állampolgári nemzetből való kirekesztésének leplezetlenül fasisztoid eljárásait, melyeknek a teljes asszimilációt kell kikényszeríteniük. Még azt a fáradságot sem veszik maguknak, hogy a kényszerasszimiláció folyamatát integrációnak kereszteljék át, ahogyan azt a németek teszik.

A „nemzetépítésnek” ez a folyamata a mai Európában nyilvánvalóan fenntarthatatlan. Ha a poszt-posztmodern Európa nem akar a polgárháborúk korába visszahullani (Ukrajna máris visszahullt), a betelepülő individuumokat előbb-utóbb a nyugati államoknak is közösségekként kell elfogadniuk, magyarán a nemzetközi jog szintjén is legalizálniuk kell a kollektív jogokat. Ez – mellesleg – nevetséges igény, hiszen a demokratikus államokban a szuverenitás jogalanya egy kollektívum, az állampolgári közösség, vagyis a nép. Ezt az evidenciát csupán a nyugati terminológia szerinti nemzetnek, azaz az állampolgári közösségnek a nyelvi-kulturális közösséggel, a szó hagyományos értelmében vett nemzettel való összemosása fedheti el. A spanyolországi katalánok például nem tekinthetők népnek, mert a nép az állampolgári közösség. Azaz a spanyolok, katalánok, baszkok együttvéve. „Következésként” Spanyolország népe spanyol. A katalánok is azok. Punktum.

Ezt az abszurd logikát csak és csakis a nemzetépítések folyamatában kialakított nyelvi-kulturális egyenlőtlenségeknek, az európai jogrendszer által demokratikusként aposztrofált „nemzeti” dominanciáknak a legitimálása, s a közösségi jogok előbbiekkel szervesen összefüggő démonizálása teheti lehetségessé.

Az asszimiláció voltaképpen a fasizmus emberarcú változata, mely az állam kisebbségeit nem javaiktól és életüktől, csupán a lényük lényegét jelentő nyelvüktől és kultúrájuktól, azaz emberi méltóságuktól fosztja meg. Az emberarcú fasizmus sem ártalmatlanabb az emberarcú kommunizmusnál. A nyugatiak hiába keresztelték át a nyelvi-kulturális asszimilációt integrációvá, ez a rendszer ugyanúgy nem reformálható, ahogyan a kommunizmus sem volt az. A József Attila-i „fasiszta kommunizmusok” még kevésbé.

Amíg a fasiszta és a kommunista tendenciák bármely formában is tovább élhetnek, Európa halálra van ítélve.