Hatalmas felfedezést tett a napokban egy PMP-s képviselő: hirtelen felindulásában feltalálta a spanyolviaszt.

A humorista vénával megáldott Ionuţ Simionca nem rest: miután Romániát az autópálya-hiány szelleme járja be (földutakon, szekéren), egyedi megoldást talált a probléma kezelésére. Azt találta ki a beszterce-naszódi politikus, hogy az állampolgároknak kellene támogatniuk az autópálya-építést, már amennyiben égetőnek találják a kérdést, persze.

Simionca szerint regionális befektetési alapokra van szükség, amelyeknek az állampolgárok pénzt utalhatnak: adójuk két százalékát, ha pedig cégek is támogatnák a nemes ügyet, akkor húsz százalékkal beszállhatnak.

Bravúros ötlet, ráadásul tudományos kutatás is alátámasztja, hogy volna támogatottsága: Simionca ugyanis a Facebookon készített „felmérést”, amely szerint 73 százalék egyetért az ötletével (835 szavazóból). Simionca ráadásul megnyugtat: „ez a tervezet nem kötelezné az állampolgárokat, hogy erre a célra fordítsák adójuk két százalékát, csak lehetőséget teremtene számukra erre”.

Valóban elképesztő frissességű a javaslat. Hiszen ki gondolt volna arra mostanáig, hogy az infrastrukturális beruházásokat közös pénzből, ún. adóból tartsuk fenn, amelyet az állampolgárok fizetéseikből, a cégek bevételeikből adnak át az államnak? Romániában, úgy látszik, mostanáig senkinek nem jutott eszébe ez, az állam saját zsebből fizette ki az ilyesmit – a képviselők, szenátorok, miniszterek amit túlórában megkapáltak a parlament épülete mögött, és amit a bukaresti piacokon értékesítettek, azt a közös kasszában helyezték el.

A helyzet komikus voltát tompítja azonban a javaslat mögötti neoliberális gondolat. Létező tendencia, hogy az állam – mert képtelen rá, vagy mert nincs politikai akarata, lebénítja a korrupció stb. – nem végzi el a feladatait, amelyeket a hatalom és társadalom közötti szerződés leszögez. Az így hanyagolt területek aztán kiszerveződnek: az oktatás és egészségügy privatizálása ilyen gyakorlat, és bár elsőre akár vonzónak is tűnhet (azok számára, akik élhetnek a lehetőséggel), társadalmi szinten rengeteg gondot okoz.

A közteherviselés ugyanis éppen arról szól, hogy mindenki, aki hozzájárulhat a társadalmi költségekhez, a maga módján járuljon hozzá, és mindenki kapjon segítséget annak megfelelően, hogy mire van szüksége – nem pedig annak megfelelően, hogy mennyivel járult hozzá. Ha ez nem így van többé, akkor a szegény szülők gyereke soha nem léphet szintet, a rosszul kereső beteg ember esélyei minimálissá válnak, a fogyatékkal élőknek hátat fordítunk és így tovább.

Az autópályák megoldását a politikai osztály számonkérésével, társadalmi tudatossággal és mozgósítással kell elérni, nem pedig azokkal a szemfényvesztésekkel, amelyek a közköltségeket akarják privatizálni a probléma megoldása helyett. Amíg legalábbis releváns szereplőnek tartjuk az államot és a képviseleti rendszert, jobb beleszólni a működésébe – hogy Simionca úrt parafrazáljam, fogadjuk örökbe a politikusokat (az árukat kifizettük már), és kérjük számon azt, amivel hitegettek.