Mondtam anyámnak a magyar kultúra napja előtt nem sokkal, hogy márpedig én az ünnepet a sepsiszentgyörgyi román színházban ülöm majd meg egy roma témájú előadás megtekintésével. Reméli, hogy az előadás németül lesz és minimum angol felirattal – vágta rá ő szinte gondolkodás nélkül.

Akkor elnevetgéltünk ezen a képzeletben összehozott nemzetiségi kavalkádon, engem azonban még napokig foglalkoztatott a gondolat, hogy ez tulajdonképpen egy olyan vicc, amelynek az igazság része akár napi gyakorlat is lehetne.

Így körvonalazódott bennem egy olyan kulturális intézmény gondolata, amelynek valóra váltása csak első ránézésre tűnik utópisztikusnak, hiszen egy olyan, nálunk már létező gyakorlatra épülhetne, amely nem tegnaptól sajátja az erdélyi színjátszásnak: különböző nemzetiségű alkotók – színészek, rendező, drámaíró – hoznak létre olyan produkciót, amely több kultúra keresztmetszetét adja. Tudtommal azonban ennek a tapasztalatnak az egyesítése egyetlen szimbolikus, ugyanakkor művészeti potenciálban is bővelkedő intézményébe, nem merült még fel ebben a formában.

El is neveztem magamban ezt a kitalált intézményt, amelynek már a bejáratát is láttam lelki szemeim előtt. A Transylvanian Nations’ Theatre nevet kapat. Igen, a globalizáció kulturális terméke lenne, ha úgy tetszik, annak is a legszebb formája. Mert az erdélyi nemzetiségek színházában a többnyelvűség alapkoncepció lenne. Semmit nem lehetne úgy megvalósítani, hogy minimum négy nyelvet (de lehet, hogy inkább ötöt-hatot) ne beszélne az ott dolgozó, oda látogató atyafi.

Ez az intézmény, amelyben egyelőre még csak én hiszek, és amelynek látom a bejárati lépcsőjét is, alapjáraton egy négynyelvű – magyar, német, roma és román – projektszínház lenne, amelynek társulata produkciókra szerződne, leginkább amolyan független színházi rendszerben. Az ötödik nemzet, különleges státussal a zsidó lenne, amelynek esetében viszont a jiddis kultúra és nyelv átörökítése lehetne a szempont, hiszen a nyelvet ma már nagyon kevesen beszélik.

Ebben a teátrumban minden nap más-más nyelven lehetne különböző kulturális keresztmetszetekben létrehozott előadásokat nézni, más-más nyelvű feliratozással. Persze, a szinkronfordítás is működne alkalmasint, hétvégén pedig angol és francia fordításban lehetne produkciókat megtekinteni, mert ez az idő az igények szerint a hozzánk érkező turistákkal való kommunikálásnak (is) fenn lenne tartva.

Ami a repertoárt illeti: egy magyar szerzőnek a román szokásvilágról szóló drámáját roma vagy német nyelvű adaptációban lehetne játszani magyar vagy román feliratozással, például. De lehetne magyar/román–román/roma Rómeó és Júliát is nézni német feliratozással. Nem beszélve arról, hogy rendszeresen lennének többnyelvű előadások. Ami pedig bemutatott témákat illeti, egy ilyen projektszínháznak eleve ragaszkodnia kellene a kortárs drámaszövegekhez, de ez nem lenne kötelező jellegű: a műsorpolitika egyetlen kritériuma az lehetne, hogy minél több kultúra szemszöge, értelmezése megjelenjen egy-egy előadásban. Mindazonáltal ezek nem a turistáknak mutogatható etnikai akrobatikák lennének, hanem éppenséggel egy alapelv látleletei egy olyan intézményben, amely egy többnemzetiségű földrajzi hely gazdagságát szeretné leképezni a színházművészetben.

Mi értelme van egy ilyen színházi intézménynek? Hát például egyesítené azokat a kiváló etnikumközi tapasztalatokat, amelyekhez hasonlóan látványosakat és értékeseket 4D-ben én még nem láttam sehol, csak a színházban. Másfelől meg intézményesítene egy olyan elvet, amit a társadalom más-más területein csak elismételgetnek naponta nulla konkrétummal alátámasztva. Miközben ugyanez a színházművészetben nevetségesen természetes dolog: egyenrangú kultúrák kölcsönhatásból jön létre valami egészen fantasztikus és egyedi „termék”. Az egyetlen feltétele pedig az, hogy színpadon és nézőtéren is mindenki egy kezén is alig tudja összeszámolni, hány nyelvet is beszél.

Harmadrészt, azt is illusztrálná, hogy zömében rossz a megközelítésünk, mert Erdély, a több rendbéli konfliktusok hazája, tulajdonképpen mégiscsak egy sikeres közös kulturális projekt. Csupán annyi a gikszer vele, hogy mi sokkal jobban szeretünk a kudarcos részével bíbelődni, eldönteni, hogy kizárólag kié is a hely.

Időközben pedig elfelejtjük magunkat többnyelvűvé képezni. Nos, ez a többnyelvűség a levegővételhez hasonló gyakorlat, alapvető követelmény lenne ebben a színházban. Nyilván, egy ilyen művészeti intézmény közönsége kezdetekben a kikupálódott bukarestiekből, a Kolozsváron (és más nagyvárosokban) szocializálódott székely hipszterekből, kisebb mértékben pedig a kulturálisan nálunk tévelygő külföldiekből állna, idővel azonban szinte mindenki megszeretné…

De mivel ennek megvalósíthatóságában egyelőre még csak én hiszek, egyelőre maradjunk abban, hogy ez az ámokfutás az én nagyon konkrét szólamokba foglalt színházi világnapi üzenetem.

Annyit még hadd tegyek hozzá: ha megvalósulna, még egy full time takarítónői állásra is jelentkeznék, annyira megtisztelőnek tartanám a létezését.