Megvigasztalnám bájos hölgykollégámat, aki március nyolcadikán azon töprengett, hogy van-e ünnepelni valója a nőnap alkalmából, hiszen nem könnyű Románia – és egyben a világ – „legnagyobb számú kisebbségéhez” tartozni. Azaz nőnek lenni. Egy 2015-ös felmérés szerint ugyanis világszerte 0,45 százalékkal kevesebb nő él, mint férfi.

Csakhogy a férfiaknak sincs sok okuk ünnepelni apák napján. Mert ugye, férfinap az egyáltalán nincs is, jóllehet a hölgyeknél van nőnap és külön anyák napja is – hát, erről most csak ennyit.

Higgye el nekem, hogy a hímneműek sorsa sem sokkal jobb ezen a földtekén.

Ott vannak például a méhek, ahol a munkamegosztás elsődleges szintje nemi alapon történik: a hím egyednek, a herének a fő feladata a méhkirálynő megtermékenyítése a nászrepülés során. A többi munkát a család nőnemű egyedei, azaz a méhanya és a munkásméhek végzik. No lám, mondhatnák rá a hölgyek, a nehezét, a melót ott is a méhhölgyek végzik, a here pedig – hogy is mondjam – csupán a gyönyörnek él.

Csakhogy súlyos árat fizet ezért a kis gruppenszexért. Párzáskor ugyanis a here hímivarszerve az anya fullánkkamrájába szakad, ebbe a csonkulásba bele is pusztulhat. És ha túl is éli, akkor is, az aktus után, nyár végére feleslegessé válik a család számára, a munkásméhek nem engedik őket mézhez, az éhezéstől legyöngült heréket pedig még betelelés előtt kizavarják a kaptárból. Nem nehéz elképzelni, mi lesz a további sorsuk…

Mondják, hogy a méhanya, a herék és a munkásméhek együtteséből álló méhcsalád szinte egyedülálló példája a tökéletes közösségnek. Hát a méhhölgyek szempontjából valóban az lehet – de kérdezzék csak meg erről a szerencsétlen hímeket, a heréket is…

Akiknek sorsa semmivel sem jobb, mint mondjuk a hímpókoké. Akikkel, nemi éhsége kielégítése után gyomra éhségét is csillapítja a pókkisasszony, ha az aktus után a pókurfi nem szedi eléggé fürgén mind a nyolc lábát.

A rovarvilág után visszatérve most már az emberi társadalomra: gondoljunk csak a matriarchátusra, az ősközösségi társadalom fejlődésének arra a szakaszára, amikor a férfi teljesen kiszolgáltatott volt. A nőké volt a fő szerep a gazdaságban és a társadalomban, a leszármazást is anyai ágon vezették, a nőké volt a vagyon, meg úgy általában minden. Ebben az időben a nő uralmát a társadalomban lenézett férfiak nem kérdőjelezhették meg, alárendelt szerepet játszottak és nagyjából elszenvedték mindazokat a megaláztatásokat, amelyeket ma a nők felrónak a férfiaknak. Nem kizárt, hogy az ősfeleség még kiét kiadós pofont is kiosztott szegény párjának, ha túl későn érkezett meg az ebédnek szánt mamuthússal.

És ez az időszak bizony jó sokáig tarthatott, mivel akkoriban a főbb változások nem évtizedek-évszázadok, hanem hosszú-hosszú évezredek, többszázezer év alatt következtek be. Olyannyira sokáig tartott, hogy még manapság is itt-ott fennmaradtak a matriarchátus nyomai.

A dél-ázsiai Bangladesben él az Indiából betelepült Khászi törzs, amelyben teljes a nőuralom, ők hoznak döntést a családot illető kérdésekben, a gyermekek édesanyjuk vezetéknevét örökölik, és női ágon öröklődik a vagyon is, a párválasztásnál pedig szintén a nőké a döntő szó. A nőket házasságba nem lehet kényszeríteni, az ő tulajdonukat képezi minden ingóság és a gyermekek is. A férfiak nem is rendelkezhetnek vagyonnal; minden vagyontárgyuk az anyjukhoz tartozik a házasság előtt, a házasság után pedig feleségükhöz és gyermekeikhez. Válni a feleségnek bármikor jogában áll, ilyenkor az asszonynál maradnak a gyermekek és minden vagyon, a volt férj pedig anyja családjához tér vissza.

Délkelet-Kína Jünnan tartományában él a Mosouk közössége, Házanként három generációnyi nő és lánygyerek élhet együtt. A házasság fogalma ismeretlen, a lányok szabadon szerethetnek, választhatnak és akár párt is cserélhetnek, ha a férfi nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. Az „agglegények” együtt élnek, amolyan majomszigetet alkotva és várják, hogy a nők párjukká válasszák őket. A nők nevelik a gyerekeket, az apák csak látogatják utódjaikat, akik egyébként is édesanyjuk nevét örökölik.

A matriarchátus már valamivel megengedőbb a Szumátra szigetén élő Minangkabau törzs esetében, ahol a nők nem csak jogokat élveznek, de kötelességeik is vannak, így például gondoskodniuk kell családjuk, lány- és fiúgyermekeik, valamint férjük jólétéről. Akárcsak a férfiaknak manapság mifelénk. A női hatalom is megengedőbb, a hölgyek nem zsarnokságra, hanem konszenzusra törekszenek a vitás kérdésekben.

Hölgykollégám vigasztalására elmondhatnám azt is, hogy a fejlődés manapság felgyorsult, a trendek meglehetősen rövid életűek, és talán abban mégis igaza van Engelsnek, hogy a fejlődés során „látszólagos visszatérés” következik be, vagyis az alacsonyabb fokok bizonyos vonásai, tulajdonságai magasabb fokon megismétlődnek. A fejlődés tehát egy függőleges irányban csavarodó spirális mentén történik, ahol minden új csavarmenet mintegy megismétli az előzőt, ám magasabb fokon, és a spirális egésze felfelé ívelő, a progresszív fejlődés képét adja. Így például az ókori rabszolgák helyébe bizonyos fokig ma már a vendégmunkások léptek, a népvándorlás korát a jelenlegi migránsok képezik le és így tovább.

Bizonyos jelek most arra mutatnak, hogy e spirális mentén újra visszatérhet a matriarchátus. A nők egyre inkább betörnek a munka világába, részt vehetnek a politikai döntéshozatalban, szavazhatnak, tanulhatnak, dolgozhatnak, vállalkozhatnak, milliomossá válhatnak (méghozzá nem csak öröklés útján).

Eltűnnek a nemek közötti viselkedési különbségek, létezik már „férfi gyes” is, és ez a helyzet divatban is, a nők mind férfiasabban öltözködnek, kalapot, nadrágot, nyakkendőt hordanak, az igazán divatos férfiak pedig mindinkább nőies ruhákba bújnak…

Kedves hölgyek, csak egy kis türelemre van még szükség és visszatérhet a matriarchátus. Mi, férfiak, pedig csak abban reménykedhetünk, hogy a patriarchátusban szerzett keserű tapasztalataikból a nők sokat tanultak. És a nőuralom visszatértekor nem ismétlik meg a férfiak által elkövetett durva hibákat…