Az egész azzal indult, hogy Viorica Dăncilă, még tanár korában, örökbefogadott egy csecsemőt. Amiről – amint az illik is – diszkréten hallgatott, hiszen mindez személyes, családi ügye volt, senkinek nem volt semmi köze hozzá.

Aztán, amikor a csecsemő már a harmincadik éve felé közeledett, a volt tanárnőből egyszer csak miniszterelnök lett. És elkövette azt a hibát, hogy örökbefogadott fiát beültette az Európai Unió Tanácsának elnöki tisztségét átvevő Románia által, az esemény alkalmából Bukarestben megszervezett ünnepségen a legfontosabb uniós vezetők közé, holott a fiú semmilyen szerepet nem játszott mindebben, még a teremben sem lett volna mit keresnie.

A mindennemű protokollt felrúgó gesztus nem kevés felháborodást keltett Romániában, egy szennyes ügyekben turkáló román bulvárlap pedig világgá kürtölte az örökbefogadást, amihez – lévén abszolút magánügy – semmilyen köze nem volt, sem a lapnak, sem a külvilágnak. Olyan volt ez, mintha egy halálos betegségéről mélyen hallgató embernek nyilvánosságra hozta volna a kórlapját.  Ráadásul a lap felkereste a tényleges szülőket, testvéreket is, és a „rating” kedvéért megkérdőjelezte az örökbefogadás törvényességét is.

Feltehetően ekkor esett le a tantusz Liviu Dragneának és tanácsosainak – főleg a korrupcióért első fokon nyolc év börtönre ítélt „gazdasági szakértőjének”, Darius Vâlcovnak –, hogy az amúgy is nyilvánosságra került örökbefogadással remekül fel lehetne dobni a sorozatos melléfogásairól elhíresült miniszter asszony népszerűségét.

És ekkor Viorica Dăncilă, valószínűleg pártelnöke és mentora „kötelező tanácsára” elkövette a második hibát is: interjút adott egy börtönviselt üzletember tulajdonában lévő tévé-adónak az adoptálásról – arról tehát, amiről eddig, nagyon helyesen, mélyen hallgatott.

Ezzel mintegy törvényesítette a bulvárlap indiszkrécióját.

Okosabban tette volna, ha továbbra is személyes ügynek tekinti az örökbefogadást, legfeljebb beperli a lapot, amely ugyancsak bajba került volna a nem létező törvénytelenség bebizonyításával. Esetleg hatalmas összeget is követelhetett volna, amelyet, mondjuk, azoknak a magára hagyott csecsemőknek a megsegítésére fordíthatott volna, akiknek nem volt akkora szerencséjük, hogy gondoskodó anyára találtak volna és árvaházakban nőttek fel.

Ezzel az interjúval pedig elkezdődött a szappanopera, Liviu Dragnea kedvelt műfaja, hiszen, ha emlékezetem nem csal, a szociáldemokrata pártelnök egy alkalommal pártja egyik ülését is elhalasztotta, csakhogy le ne maradjon kedvenc sorozatáról, a Szulejmánról és aztán már ne értse meg a következő részeket.

A történtek jól bizonyítják, hogy a szociáldemokraták jól ismerik a nagyrészt faluhelyen élő, kevés iskolával rendelkező választóikat, akiket érzelmileg igen könnyű manipulálni. Elegendő egy-két szívreható történettel előállni, vagy némi ellenségképet felmutatni, amelynek még csak személyre szabottnak sem kell lennie, megteszi a személytelen párhuzamos állam, a multinacionális cégek, a bankok, akik aztán majd elvihetik a Románia egyik legrosszabb kormánya által okozott hatalmas balhékat.

És az sem írható éppen a véletlen számlájára, hogy harmadik kormányfőjét Liviu Dragnea éppen a szociáldemokrata hölgyek sorából, Dăncilă személyében választotta ki. Túl azon ugyanis, hogy Dăncilă megelégszik a névleges kormányfői tisztséggel – amelyet gyakorlatilag egészében átengedett pártbeli főnökének –, a szociáldemokraták a közvélemény-kutatásokból jól tudják azt is, hogy a női választók 43 százaléka a legutóbbi szavazáson a szociáldemokratákra voksolt. Reményeik szerint a női miniszterelnöknek, továbbá a párt vezetőségében, a kormányban helyett kapott női politikusoknak köszönhetően még inkább megnövekszik a szebbik nem szociáldemokraták iránti szavazókedve.

Az tény, hogy a napvilágra került örökbefogadást követően most már jóval kevesebb embert zavarnak Viorca Dăncilă naponta ismétlődő bakijai, hatalmas melléfogásai, az, hogy a több nyelven nem beszélő román miniszterelnök anyanyelvén, románul sem tud, nyelvújítóként mégis nem létező szavakat talál ki. Mindezek után sokan csak az önfeláldozó nőt, a jóságos anyát látják Viorica Dăncilában, akinek megesett a szíve a szülei által elhagyott, a kórházban magatehetetlenül bömbölő csecsemő láttán.

És valóban: az örökbefogadás nemes gesztus volt Viorica Dăncilă részéről, már csak azért is, mert egy tanárnő fizetése három évtizeddel ezelőtt is elfért volna egy lapos borítékban. És valóban: gondosan, szerető anyaként felnevelte örökbefogadott fiát, aki most már találkozni sem akar hűtlen anyjával.

Viorica Dăncilă tényleg jó anya volt.

A baj csupán az, hogy a jó anya még nem biztos, hogy jó miniszterelnök is…