Klaus Johannis államfő, Románia: „Magyar testvéreink is, akiket az első világháború után nagy veszteség ért, ma erősek és kemények. Mindenki tiszteli őket, főként mi, románok. Különösen büszke vagyok a mai román–magyar barátságra, és hálás vagyok a romániai magyaroknak, a képviselőiknek, barátunknak, Kelemen Hunornak. Ugyanakkor Orbán Viktornak is, hiszen a románok és a magyarok soha nem voltak még ilyen jó viszonyban a történelem során, mint ma. Nincsenek rejtett kívánságaink, azt szeretnénk, hogy a magyarok megmaradjanak, és itt maradjanak Romániában. Szeretnénk, hogy egyre többen legyenek, és ne kevesebben. Szeretnénk, ha Romániát saját hazájukként szeretnék, éppen úgy, ahogyan mi tiszteljük a magyar nép és Magyarország iránti szeretetüket.”

Tévedések elkerülése végett, hadd rögzítsük azonnal: szó sincs arról, hogy sikerült volna megszereznünk Klaus Johannis román elnök holnapi gyulafehérvári ünnepi beszédének szövegét, mely fenti mondatokat is magába foglalja. Remélhetőleg megbocsátja nekünk az olvasó, ha rögvest bevalljuk: természetesen a fenti idézetünk nem a román államfő december elsejei, centenáriumköszöntő megszólalásából származik. Talán ezt a pontosítást meg sem kellett volna tennünk, hiszen valamennyien tudjuk mifelénk, hogy Románia jelenlegi államfője nem is lenne hajlandó egy ilyen pozitív tartalmú üzenet megfogalmazására országa nemzeti ünnepén. Ezt megtenni amúgy kutya kötelessége lenne, nemcsak szász származása okán, hanem már csak közjogi tisztségénél fogva is.

Viszont arra nézve, hogy mit gondol rólunk, romániai magyarokról meg azokról, akiknek sorából vétetett, némi eligazítást adhat szerdai beszéde a parlament díszülésén, melyből megtudhattuk: a nagy egyesülés 1918-ban messze „nemcsak szigorúan vett román célkitűzés volt”. Ekkorra már ugyanis „konvergens lett azoknak a kisebbségeknek az érdekeivel és törekvéseivel, akik együtt éltek a románokkal Besszarábiában, Bukovinában, Erdélyben és Bánátban.” (Nocsak, újra együttélő nemzetiségek lett a nevünk, mint a „sokoldalúan fejlett szocialista Romániában”, ráadásul pedig már száz évvel ezelőtt is azok voltunk az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Ez ugye, olyan ismerősen hangzik, nemde?)

Annyiban viszont nem rugaszkodtunk el teljesen a valóságtól, hogy valóban fentebb egy államfőt citáltunk, aki hat nappal december elseje előtt, november 25-én szólalt meg egy éppolyan centenáriumi díszünnepségen, melyhez hasonlóra holnap kerül sor majd Gyulafehérváron. Egész pontosan abból a helyszíni tudósításból idéztünk, mely beszámolt Aleksandar Vučić szerb államelnöknek az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban tartott beszédéről, melyet Bácska, Bánát és Baranya Szerb Királysághoz való csatolásának százéves évfordulóján mondott el. Csupán azzal a „minimális” változtatással éltünk, hogy a Vučić nevét Johannisra, Pásztor Istvánét a Kelemen Hunoréra, a „szerbek” címszavakat pedig minden esetben „románokra” változtattuk.

Amikor minap szembesültünk a vajdasági Pannon RTV honlapján A szerb–magyar kapcsolatokról is beszélt Aleksandar Vučić címet viselő beszámolóval, majd megnéztük az ide kattintva megtekinthető beszédrészletet, melyet alább majd eredeti változatában is közreadunk, nem könnyen tudtunk napirendre térni az olvasottak, illetve a látottak fölött. Nem tagadhatjuk az következő, immár hitelesen idézett szöveg, továbbá az a tény, hogy a szerb–magyar kapcsolatok méltatása közben kitörő spontán tapsvihar, amely ténylegesen félbeszakította a szerb elnököt, számunkra sokáig emlékezetes mozzanattá tette a Vučić megszólalást és annak újvidéki fogadtatását. Nem utolsósorban azért is, mert az utóbb lepecsovicsozott VMSZ elnököt és elhanyagolható számú néhány más VMSZ potentátot leszámítva, magyar ember nem is volt jelen az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban. Ergo: a tapsvihar, a szerb–magyar barátság éltetése a centenáriumi díszünnepségen a szerb jelenlévőknek volt köszönhető.

Íme tehát az eredeti, hiteles szöveg, immár annak felvezetőjével együtt:

„Nehezen, illetve soha nem tudjuk egyesíteni azokat a területeket, ahol szerbek élnek, de egyesíteni lehet az embereket, a kultúrát, a gazdaságot, hogy megőrizzük anyanyelvünket és nemzeti identitásunkat, ahogy a németek és a magyarok is képesek voltak erre, miután területeiket elvesztették” – mondta Aleksandar Vučić az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban. A szerb elnök beszédében a szerb–magyar kapcsolatokról is szólt.

Aleksandar Vučić, államfő, Szerbia: „Magyar testvéreink is, akiket az első világháború után nagy veszteség ért, ma erősek és kemények. Mindenki tiszteli őket, főként mi, szerbek. Különösen büszke vagyok a mai szerb–magyar barátságra, és hálás vagyok a szerbiai magyaroknak, a képviselőiknek, barátunknak, Pásztor Istvánnak. Ugyanakkor Orbán Viktornak is, hiszen a szerbek és a magyarok soha nem voltak még ilyen jó viszonyban a történelem során, mint ma. Nincsenek rejtett kívánságaink, azt szeretnénk, hogy a magyarok megmaradjanak, és itt maradjanak Szerbiában. Szeretnénk, hogy egyre többen legyenek, és ne kevesebben. Szeretnénk, ha Szerbiát saját hazájukként szeretnék, éppen úgy, ahogyan mi tiszteljük a magyar nép és Magyarország iránti szeretetüket.”

Szögezzük le: nem kívánjuk fölöslegesen túlértékelni ezt a vučić-i gesztust. Jól tudjuk: napjainkban rohamosan felgyorsult a vajdasági magyarság csökkenése, ez pedig némiképp ellentmond a szép szavaknak. Tudjuk azt is, a délvidéki nemzettársaink mindennapjai, életük alakulása a szívet-lelket melengető szép szavak dacára cseppet sem megnyugtató. Egy ottani portál jegyzetírója minap, joggal listázott is, épp a szerb államfő újvidéki látogatása kapcsán különböző létező gondokat a nyelvhasználati jogok problémáitól kezdve a kisebbségeknek a közszférában történő nem arányos foglalkoztatottságán át, el egészen az elmaradt anyagi vagy morális jóvátételekig vagy a manapság is olykor tetten érhető, etnikai arányokat átrendező betelepítési politikáig.

Mindezeket persze egy pillanatig se figyelmen kívül hagyva, mégis úgy véljük: egy pillanatig sem szabad alábecsülni sem Vučić múlt vasárnap délutáni újvidéki szavainak, illetve azok ottani fogadtatásának a jelentőségét, sőt a történteket érdemes példaértékűnek tekinteni.

Ha például Klaus Johannisnak sikerülne szerb kollégájától tanulni, netán, Gyulafehérváron az ő színvonalára emelkednie, azaz hozzá hasonlóan, valamilyen közérzetjavító gesztust tennie a romániai magyarság irányába, akkor nemcsak megtépázott tekintélyéből nyerhetne vissza, talán nem is keveset. Vučićból okulva lehetne jótékonyan befolyásolni az országos közbeszédet s vele együtt a romániai magyarság közhangulatát. Viszont, hogy ilyet tegyen, annak esélye sajnos a nullával egyenlő. A szerdai centenáriumi ünnepi beszéde után efelől sajnos nem lehet kétség.