Az Európai Unió romániai küldöttségének volt vezetője, Jonathan Scheele, mielőtt elutazott Romániából, akár szentenciának is beillő kijelentést tett, miszerint Románia olyan ország, amelyet minél jobban megismer az ember, annál kevésbé ért meg. No, de persze az Európai Uniót folyamatosan félretájékoztatják Romániáról – tessék csak megkérdezni a kormánykoalíciót.

Csakhogy Románia valóban az ellentmondások országa, amelyben annak idején „eredeti szocializmus”, most pedig „eredeti kapitalizmus” épül.

Romániában minden vita tárgyát képezi, semmiben sincs egyetértés, a legfontosabb dolgokban sem. A rendszerváltás ugyan forradalomnak indult, de végül is forradalomnak álcázott puccs lett belőle. A privatizáció ürügyén szétlopkodták az országot – Nicolae Văcăroiu híres kuponjai pedig nem a „nép”, hanem ügyeskedő kupecek kezébe juttatták az ország javait.

Egyetértés talán – igaz, csak egy darabig és nagyon rövid ideig – a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás tekintetében volt, ami a századik életévéhez ért Románia messze legnagyobb és legjelentősebb teljesítményének tekinthető, amihez még a Nemzet Megváltásának ormótlan katedrálisa sem fogható. Ráadásul mindezért a román politikai osztálynak semmit sem kellett tennie, csak ki kellett használnia a kedvező konjunktúrát, amely lehetővé tette, hogy tagja legyen a legfejlettebb európai országok csoportjának egy olyan állam, amelyben a parasztok lóval és faekével szántanak, ahol alig kétsávos, de azért nemzetközi utakon kivilágítatlan szekerek, tehéncsordák közlekednek, ahol a munkások lógnak és lopnak, akárcsak főnökeik, ahol a borravalónak rengeteg szinonimája van, és ahol csúszópénz nélkül semmit nem lehet elérni, és ahol a korrupt politikusok cinizmusa csúcsokat döntöget.

Az Európai Unió kulturálisan és morálisan nem Romániának való.

Érthető, hogy röviddel a csatlakozás után Romániában már az uniós tagság jótéteményeiben sem volt egyetértés – és az sem véletlen, hogy éppen a centenárium évében erősödött fel az unióval szembeni ellenállás. A centenárium évében, amikor a populizmus, a nacionalizmus, az idegen- és főleg magyargyűlölet ismét fölerősödött, és úrrá lett a Ceaușescu-féle ostoba szlogen, a belügyekbe való be nem avatkozásról.

Brüsszel viszont igenis beavatkozik a belügyekbe, ha valaki fittyet hány a szabályokra – magyarán a jogállamiságra, a demokráciára –, főleg akkor, amikor a szabályokat felrúgó ország éveken át kitartóan kérte, könyörgött, hogy fejletlen gazdaságának, infrastruktúrája és szavahihetősége teljes hiányának, kétkulacsos politikájának, a legmagasabb szinteken is elharapózott korrupciónak ellenére vegyék fel, az európai közösségbe. Abba a „klubba”, amelynek szabályait, értékeit egyébként soha nem ismerte el. Sem száz évvel ezelőtt, sem most, és igencsak félő, hogy hosszú időn át még ugyanez lesz a helyzet.

Románia a szabályok betartása helyett inkább a szabályokat szeretné megváltoztatni a maga kénye-kedve szerint, mert ezt könnyebbnek találja; alkalmazkodjék Brüsszel a romániai játékszabályokhoz. Bukarest váltig hajtogatja, hogy az Európai Unió kettős mércével mér, hiszen holott másutt is lopnak, csalnak, a legfejlettebb országok sem mentesek a korrupciótól. Valóban így van – ám „odaát” csakhamar lebuknak vagy még inkább maguktól lemondanak, és a korrupció korántsem számít ajánlólevélnek a köztisztségek betöltéséhez.

Az uniós csatlakozás Romániában (is) végül a visszájára fordult. Fölerősítette a nyugatellenességet, Brüsszel lett minden rossznak a forrása, a térítésmentes eurómilliárdok ellenére, amelyeket Románia viszont nem tud elkölteni – egyrészt azért, mivel a pénzeket képtelen lehívni, másrészt pedig azért, mert a lehívott összegek nem kis része politikusi zsebekbe vándorol.

Az „isten adta nép” pedig semmit sem lát a brüsszeli pénzekből, sem munkahelyeket, sem autópályát, sem jobb életet, sem iskolákat, sem kórházakat, és egyre gyakrabban kénytelen búcsút venni gyermekeitől, akiket „elszipkáz” az „agyelszívó” Brüsszel, ahol háromszor-négyszer annyit keresnek, mint Romániában. Így nem marad más számára, mint a nacionalizmus, és foggal-körömmel védi Nyugattól az ország függetlenségét, amelyet – a romániai politikusokon kívül – senki sem fenyeget.

Mindaddig, ameddig ez így marad, Románia az ellentmondások, a paradoxonok, egyetlen kategóriába sem besorolható ország lesz.

Mint a viccbeli Déneske, akit a boldog papa sietett megnézni a szülészeten. A nővérke az első ajtóhoz küldte a papát, ahol a felirat szerint nagyon okos és nagyon szép újszülöttek vannak. Déneskét azonban nem találja így elirányítják a következő ajtóhoz, ahol a nagyon okos, de buta gyermekek vannak. Ám ott sem találja, a harmadik ajtóhoz vezetik tehát, ahol a felírat szerint a nagyon csúnya és nagyon buta gyermekek vannak – ám Déneske ott sincs. Ekkor a kétségbeesett apát átküldik a legutolsó ajtóhoz, amelyen a következő felirat áll: Déneske.