A demokrácia válságát, vagy más megfogalmazásban azt a tényt, hogy egy – az angol Colin Crouch szavaival – „posztdemokratikus” korszakba léptünk, mi sem szemléltetheti jobban, mint a demokrácia és a jogállam hagyományos kereteinek, az úgynevezett nemzetállamoknak a felszámolására tett erőfeszítések.

Az állampolgári közösség politikai önszervezésének, azaz a demokráciának a nemzetállamok (s ezen belül a régiók nélkül) egyszerűen a keretfeltételei szűnnének meg, azok a keretek, melyek közt a politikai rendszer önmagát megszervezheti. A politika alapvető feladata a társadalmi konfliktusokat demokratikus keretek közt, békés eszközökkel, azaz a szembenálló felek közti szenvedélymentes kompromisszumokra hajló vitákkal levezetni. A konfliktusok mindig meghatározott közösségek, helyhatóságok, régiók, államközösségek – eltérő érdekek által vezérelt – közösségeinek konkrét (helyről-helyre, társadalomról-társadalomra eltérő) társadalmi problémái körül bontakoznak ki. Ha a politika ezeket a szembenállásokat nem a szubszidiaritás elvei alapján dönti el, azaz nem azok a közösségek kötnek egymással kompromisszumokat, melyeket a konfliktusok középpontjában álló kérdések közvetlenül érintenek, hanem megoldásukat olyan helyhatóságok, régiók, nemzetállamok közösségei döntik el, melyeket a szóban forgó konfliktusok közvetlenül nem, vagy alig érintenek, az eredmény nem lehet más csakis katasztrofális.

A posztdemokrácia lényege éppen abban áll, hogy egy minden korábbinál átfogóbb központosítás jegyében olyan, őket csupán közvetve, azaz az elvonatkoztatások szintjén érintő, ámbár formailag demokratikusan szerveződő közösségek képviselői döntenek, akik egyszerűen nincsenek tisztában a helyi konfliktusok lényegével. Következésként pusztán ideológiai alapon közelítik meg, mert csak és csakis úgy közelíthetik meg a helyi problémákat.

A valóságtól elrugaszkodott ideológiák korát éljük.

Ily módon azonban a szubszidiaritás tekintetében pusztán idézőjeles „politikusok” avatkozhatnak bele a helyi problémák úgymond rendezésébe, akiknek gyakorta fogalmuk sincs azoknak a konfliktusoknak az eredetéről, természetéről és részleteiről, melyekről – egészen más természetű felhatalmazások birtokában – döntenek.

Ez történt Chemnitzben, ahol a békés tüntetést a központi kormányzat olyan képviselői értelmezték és minősítették, akik a lábukat sem tették be a városba, sem az állítólagos konfliktus kirobbanása előtt, sem utána. Sem Angela Merkel, sem belügyminisztere, Seehofer nem vette magának a fáradtságot, hogy a helyiekkel elbeszélgessen. Ennek ellenére mindketten markánsan minősítették az eseményeket. Igaz, Angela Merkel – a maga halálmegvető óvatosságával – nyilatkozni is csupán szóvivője révén nyilatkozott, aki a tiltakozást szélsőjobboldalinak minősítette. Seehofer a maga exhibicionista módján globálisan helyeselte azt, ami ott történt, annak ellenére is, hogy – nem túlságosan jelentékeny számban ugyan, de valóban voltak szélsőséges, azaz neofasiszta – és nem kevésbé szélsőségesen és agresszíven – antifasiszta megnyilvánulások is. A #wirsindmehr elnevezésű (Steinmeier államelnök által is protezsált) rock-koncert színpadán – a német sajtó szerint is – erőszakot felmagasztaló dalok hangzottak el.

Az „eredmény” nem is maradt el, a Chemnitziek, sőt az összes keletnémet tartomány választóközönsége immár nem riadt vissza a megbélyegzésektől a fasizmus elcsépelt vádja többé mintha már nem bénítaná meg őket, hanem dacosan a – sok szempontból valóban szélsőséges – AfD felé tolódott el. Az AfD a maga 27 százalékával a keletnémet tartományok legerősebb pártjává vált, 4 százalékkal megelőzve Angela Merkel CDU-ját is. Csupán a szocialista családügyi miniszter vette a fáradtságot, hogy Chemnitzet és egy másik jobbára valóban neonáci tüntetésektől hangos kisebb települést meglátogasson. De ő sem a kompromisszumteremtés céljával. Főként Seehofer és az Alkotmányvédelmi Hivatal (a titkosrendőrség) főnökének pozícióját próbálta aláásni. A felső (a helyi közösségek szempontjából úgy is mondhatnám: külső) beavatkozások csak a helyi konfliktusokat tették feloldhatatlanabbá.

S valami nagyon hasonló történt Sargentini-jelentés vitája és megszavazása során is. A magyarországi konfliktusokról is olyanok mondtak „véleményt”, akiknek jobbára fogalmuk sem volt mi történik az országban. Olyan emberek, akik még csak nem is sejthették, hogy a FIDESZ-KDMP – egy demokratikus társadalomban korántsem normális – túlhatalma, nem Orbán Viktor „zseniális” manipulációnak következtében jött létre, hanem éppenséggel a külső manipulációk következtében. Ha a Gyurcsány-kormány (a Nyugat néma támogatása mellett) nem él vissza következetesen a hatalmával, és Gyurcsány önleleplezése (az öszödi beszéd után) visszaadja mandátumát, és a választókra bízza a döntést, Orbán Viktor soha nem kerülhetett volna kétharmados többséggel hatalomra. Csakhogy – a Nyugat egyértelmű támogatásával a háta mögött – Gyurcsány megtehette, hogy figyelmen kívül hagyja a tényeket. Orbán így kerülhetett hatalomra. Ráadásul – mivel a Nyugat az Orbáni politikát kezdettől fogva elutasította – háromszor egymás után. S nem csak azért mert, mert az utóbbi esetekben – ahogyan azt az ellenzékiek állítják – a pálya már a FIDESZ javára lejtett.

A mind kétségbeesettebb ellenzék nem látott más alternatívát (a kompromisszum – nem csak az ők hibájukból, de főként abból – nem tartozott a reális lehetőségek közé), egyre inkább nyugati szövetségeseire támaszkodott. Azaz maga hozta létre azt, amit Chemnitzben a szövetségi államhatalom. Sokszor megalapozatlan megbélyegzésekkel (sajtódiktatúra, állami szintű antiszemitizmus és cigányellenesség, a korábban is dübörgő, s a – FIDESZ túlhatalom révén ismét nehezen elkerülhetővé vált  – korrupció irreálissá stilizálásával) a magyar választóközönséget tolta mindinkább jobbra. Ne feledjük, a Fidesz második hatalomra jutását megelőzően a magyar választók elsöprő többsége szavazott a szocialistákra és a liberálisokra. A magyar lakosság sok minden lehet, csak éppen fasiszta nem. Vagy a szocialistákat „fasiszta beállítottsága” ellenére talán valamiféle átmeneti elmezavarban emelte volna be kétszer is a hatalomba? Nehezen hihető. Az ellenkezője jóval inkább…

Jóval valószínűbb ugyanis, hogy a csaknem kizárólagos (a mainál messze egyoldalúbb, de a Nyugat által egyetlen szóval nem kifogásolt) szocialista-liberális médiahatalom másfél évtizede után jogosultnak, sőt kívánatosnak ítélte a sajtóviszonyok, sőt a régi rendszerből visszamaradt, nem mindig tisztességes és gyakorta szakmailag is megkérdőjelezhető értelmiségi elit pozícióinak gyengítését. Hogy közben pitiáner karrieristákat is játékba hozott, akik a Heller Ágneshez, Konrád Györgyhöz vagy Almási Miklóshoz hasonló – a szó minden értelmében elitértelmiségieknek tekintő személyiségeket is – perifériára szeretnének szorítani, ez valóban nem bűn, hanem megbocsáthatatlan hiba. Amibe Orbán – ha csak idejében fel nem méri a kockázatot – előbb-utóbb minden siker dacára mégiscsak bele fog bukni.

Egyelőre azonban, még az utóbbiak is Orbán malmára hajtják a vizet. Persze korántsem tudatosan. A szubszidiaritás elvét felfüggesztő európai trendek elfogadásának egyenes következményeként. Orbán Viktor a posztdemokrácia demokratikus terméke.

Lehet utálni és lehet szeretni, de nem ő kreálta a demokrácia-ellenességet, hanem éppenséggel a nyugati posztdemokrácia kreált belőle, sokak által az európai demokrácia védelmezője gyanánt aposztrofált demokratát. Olyan (egyébként alkatához jól illő) szerepet játszik, melyet végső fokon a Nyugat és Sargentini-asszony NGO-i kényszerítettek rá.

Hogy a gyűlölettel teli nemzetközi légkörben és az elkerülhetetlen dac hatására számos köztük néhány súlyos – távlatilag számára is végzetes következményekkel fenyegető – hibát is elkövetett, az kétségtelen. De ez még a legnagyobbakkal is megesik. Kossuth Lajostól Helmuth Kohlig.

Az ellenzék hibáiról szinte már szólni sem érdemes. Teszik tovább, amit eddig is tettek. A Sargentini-jelentés „sikerét” próbálják kormányellenes tüntetésekkel Orbán ellen fordítani. Még azt is képtelenek felfogni, hogy ezzel a győzelemmel (számos igazságuk ellenére) továbbra is önmagukat és nem Orbán Viktort blamálják.

S természetesen azt a posztdemokráciát, melytől hatalomra jutásukat remélik.

Fotó: MTI