Egyelőre úgy látszik, hogy némi démosz-uralmi mázat csak visszakapott az ország, amely kétes jogerkölcsi, pillanatnyi történelmi közösséget vállalt a diktátormentesítési modus operandiban a Ceauşescu házaspárt mindmáig gyanús kapkodással legyilkoló Kommünároid Pszeudoimperialista Romániával.

Miután a múlt év szeptemberében az első fokú demokrácia alapjótéteményeit áhító líbiaiak az embrionális néphatalmi szabályrendszer szent betartásával széttépték negyvenegy évig regnáló vezérüket, az egész világ gyanúval figyelte a démosz lehetséges krachját.

Az uralkodásának negyvenkettedik évében halálraszeretett Kaddhafi eltűnte után az országban szerteszét és minden lázadó törzsnek kénye-kedvére heverő fegyverek garmadája, a zsoldosseregeknek államkincstárral és arzenállal való lelépése, a nemzetségi marakodás az országcsonton, vad és vadabb képzelgésre késztette az elemző nyugatot. Ezért nehéz hibáztatni őket.

A legvisszafogottabb angol-angolszász nyúzpéper is csak csuklott, ha arról kellett írjon, hogy hogyan éri el a másodfokú demokráciához vezető elsőfokú lépcsőt: az ideiglenes Líbia átmeneti kormánya által létrehozott időszakos törvényszervét, az Általános Nemzeti Kongresszust.

Az állandó viharokat előrejelző pánikjelentések szerencsére nem, vagy alig igazolódtak a július 7-i választáson: a mintegy hatvan százalékos részvétel és több mint másfélmillió célzottan (be)dobált vokscédula remek eredmény, főleg, ha azt a háromezer kandidátust nézzük, akik valami nyolcvan helyre indulhattak, amelyet a létező kétszázból a politikai pártoknak biztosítottak.

Három hét állt a civisek rendelkezésére, hogy Kalasnyikovjukra támaszkodva megszemléljék a pártplakátokat, s mire egyáltalán végigolvashatták a neveket, máris nyert a mérsékelt koalíció, élén a forradalom arca: Mahmúd Dzsibril.

Én Csíkszeredából hallottam, mekkorát fújt a Nyugat: nem ismét egy Muszlim Testvériségé vagy hasonló szervé a hatalom, ennek úgyis zavaróan nagy divatja van most a második tavaszát élő forradalmi Közel-Keleten.

Azért mindenképpen le a kalappal, ahogy födő alatt maradtak a szabálysértések és az erőszak (a Libya Herald szerint), a több mint ezerötszáz választóközpontból csak Kufrában, Szirteben és Bengáziban nem nyitott néhány rendes időben a zavargások miatt, s a rettegett Bani Walidról is kiderült, hogy lakói mégsem ragaszkodnak már annyira a vezér emlékéhez.

Egyelőre úgy látszik, hogy némi démosz-uralmi mázat csak visszakapott az ország, amely kétes jogerkölcsi, pillanatnyi történelmi közösséget vállalt a diktátormentesítési modus operandiban a Ceauşescu házaspárt mindmáig gyanús kapkodással legyilkoló Kommünároid Pszeudoimperialista Romániával. Líbia akkor majdnem elvesztette arcát, de most visszanyert néhány emberibb vonást.