Adrian Papahagi és Mihail Neamțu, a román közgondolkodás két konzervatív-keresztény nagyágyúja legutóbb egy esti élő videós bejelentkezésükben – amit ők konferenciaként hirdettek a közösségi médiában – arról társalogtak, mi számit egyetemes, európai értéknek és civilizációs kánonnak, és miért került ez a „nyugati” értékrend veszélybe a „kelet” beáramlásának köszönhetően. A vita személyes hangvétele és tudományos érvek hiányában aligha lett több mint jelen sorok véleményrovatba illő lamentálása – amelyet jómagam pontosan emiatt, nem neveznék sem konferenciának, sem tudományos eszmefuttatásnak –, ám arra talán elég volt, hogy jómagam is feltegyem a kérdést: mi is számít valójában európai értéknek, európaiságunk lényegének és valóban Európa adta-e az emberiség tízezer éves történetének kanonikus értékeit?

A kérdésfelvetés azért aktuális, mert úton-útfélen „kulturális forradalomról”, „kulturális diktatúráról”, kettészakadt értékrendszerről és Oswald Spengler 1918-as A nyugat alkonya című alapmunkája óta folyamatosan Európa hanyatlásáról olvashatunk, amelyet a német filozófus munkáját követően 1990 után különösen már a történelem végének, a civilizációk összecsapásának, a demográfiai válságnak és az emberiség technológiai jövőjének alternatívái– utópiái vagy disztópiái – jelennek meg újabbnál újabb művekben.

Oswald Spengler, Francis Fukuyama, Samuel Huntington vagy Pokol Béla munkáiban az a közös, hogy bár másképp látták az emberiség jövőjét, abban már az 1918-ban író Spengler és a 2011-ben alkotó Pokol is egyetértett, hogy Európának „annyi”: az öreg kontinens néven ismert nehezen meghatározható földrajzi entitás kulturális és politikai formációi és társadalma(i) 1918 után geopolitikai, katonai, kulturális és demográfiai „hanyatlásban” vannak. A hanyatlás okait minden szerző másképp látta, ahogy a hanyatló és sebezhető kontinenst fenyegető ellenséget – vagy ellenségképet - is másképp képzelték el. A migrációs válságként ismert, 2015 óta zajló intenzív demográfiai és kulturális, gazdasági változások Európában elsősorban a kulturális (vallási) értékek fenyegetettségét erősítették fel, és adtak hátszelet a jobboldali populizmus és a keresztény-konzervatív politikai vonal nagyfokú megerősödéséhez. Az iszlám európai térnyerésének szinte középkori fenyegetettsége ugyanazt a Sátánképzést és ősellenség-toposzt produkálta, mint a szaracénok, tatárok majd törökök bevándorlása Európába. A kulturális dominóeffektus részeként felerősödött a radikális keresztény identitástudat és intenzív demográfiai programok, amerikai mintára szervezett családvédő mozgalmak jöttek létre Európa-szerte. Ehhez csatlakozva indult el egy kulturális ellenforradalom az 1968-as mozgalmakkal azonosított frankfurti iskola öröksége és az általánosságban lebutított „baloldaliság” ellen is. Ennek egyik ága például a társadalmi nemeket tanulmányozó gender-tanulmányok (gender studies) elleni hadjárat. A defenzív attitűd sajátosságaként, a középkori keresztes hadjáratok idejét vagy a Római Köztársaság válságát idéző korszakra jellemzően, Európa konzervatív társadalmai újradefiniálják magukat és határozottan vonalat húznak önmaguk között: progresszisták kontra konzervatívak, keresztények kontra ateisták, keresztények kontra muszlimok, hagyományos családban gondolkodók kontra „mások”, marxisták kontra jobboldaliak.

A defenzív állapotba került jobboldali, konzervatív, keresztény Európa tehát most újradefiniálja önmagát, próbálja megtalálni eszenciáját, egyediségét és önmaga lényegét, amelyet mint azt Papahagi és Neamțu is tette, az emberiség legfőbb értékének nevezi az európai értékeket. De mi is az az Európa és valóban itt teremtette az emberiség a civilizáció legjavát?

Papahagi és Neamțu szerint Európa civilizációs öröksége elsősorban a klasszikus görög-római civilizációra és annak örökségére, valamint a kereszténységre épül. Ez a két fő jellemző, amely Európa változatos országait ma összefogja, közös nevezőként áthatja. Szerintük tehát, ezek az értékek adják európaiságunk legjavát és eszenciáját és minden más kulturális hatás – így az iszlám vallás és a keletiség, mint olyan – idegen tőlünk, így annak integrálása kulturális összecsapáshoz vezet. Érveik nagyon is huntingtoniak, ám ahogy negyed évszázaddal ezelőtt irt paradigmatikus cikkében Huntington, úgy Papahagiék is elfelejtették, hogy összeurópaiságról alig beszélhetünk a történelem folyamán és globális kulturális, civilizációs kánonról sem.

Európa területén például az ókorban soha nem volt egységes kulturális kánon. A nagy európai civilizációk – görög városállamok világa vagy később a Római Birodalom – elsősorban a mediterrán világot fogta át. Rajtuk kívül ott volt Európa további fele, amit csak „Barbaricumként” ismerünk. Természetesen, a világ többi részén hasonló regionális birodalmak épültek, amelyek – mint azt Karl Jaspers és később, Robert Bellah is bebizonyította – az axiális kor idején (Kr.e. VIII – Kr.e. II. század között) hasonló színvonalú kulturális változások és civilizációs jelenségek jöttek létre. Egyik sem tudott azonban globálissá, egyetemessé válni: sem a római, sem a perzsa, sem a kínai, vagy indiai civilizáció. Legközelebb ehhez talán Nagy Sándor birodalma állt, ám nyugatot és keletet neki sem sikerült egyesíteni, igaz, örökségének köszönhető az az eurázsiai gazdasági és kulturális vonal, amelyet legcsodálatosabban a Kusán Birodalom esete mutat: európai, középázsiai és távolkeleti egyszerre.

A birodalmak mellett, hasonló erejű egységes civilizációs erőként lépett fel az intézményesített, központosított vallási rendszerek, így különösen a kereszténység, amely kétezer éves történetével az első globális vallás lett 1492 után. Az, hogy a középkor számos regionális hatalmi rendszeréből miért pont Európának sikerült végül 1492–1918 között globális kulturális faktorrá válnia, a történelem egyik nagy rejtélye. Ez az a négy évszázad, amikor az ún. európai értékrendszer amiről Papahagiék beszéltek valóban, globálisan elterjed és meghatározóvá válik a világ minden részén, igaz, 1918 után Európa hegemóniája megszűnt és folyamatosan csökken. Azt azonban Papahagiék elfelejtik, hogy az „európaiság” fogalmát aligha lehetne a kolonializmusban vagy a kereszténységben meghatározni. Míg előbbi nem egy európai sajátosság és aligha mondhatjuk erénynek, utóbbi egy rendkívül változatos, több száz vallási irányzatra bomló, egymással nemegyszer ádáz küzdelmet vívó vallás-galaxis, amelynek ritkán sikerült 1054 után egységes, ökumenikus frontot képviselnie (talán utoljára a keresztes hadjáratok idején – amelynek következményeiről inkább ne is beszéljünk).

Adrian Papahagi és Mihail Neamțu egy jelenséget képviselnek, amelyek bősz követői a spengleri hagyományokra építő Samuel Huntington negyed évszázaddal ezelőtt létrehozott téziseinek. Én azt gondolom, hogy a világ nemcsak ma, de valójában soha nem volt annyira szisztematikusan fekete és fehér, jó és rossz, „nyugati” és „keleti” ahogy ezt a konzervatív-keresztény értelmiségiek gondolják. Az ókorban létrejött rendkivüli kulturális hálózatok variálódásának számos olyan helyszíne ismert (Nabateusok, Palmyra, római Egyiptom, Kusita Birodalom), ahol a nagy regionális civilizációk jól megfértek egymás mellett. De hasonlóan szép kulturális fúziók jöttek létre a középkorban és az újkorban is. Miért pont ma, 2018-ban, a XXI. században ne jöhetnének létre ilyen, vagy még intenzívebben összefonódó kulturális hálózatok, ahol a nyugati  kulturális „kánon” megfér a keletivel – bármit is jelentsen ez a két fogalom?

A választ persze nem tudom magam sem, hisz tény, hogy nemegyszer olyan értékrendek és eszmerendszerek ütköznek, amelyek együttléte paradoxális. Ám hiszem, hogy 25 évvel Huntington világfelkavaró „új” ötlete után ideje, hogy végérvényesen elfelejtsük ezt a bődült elméletet és sokkal inkább kulturális hálózataink erősítésére kellene figyelnünk.