Mostanság egyre gyakrabban olvasni arról, hogy az egyetemi szféra és a tudományos élet túlságosan elpiacosodott: míg előbbi túlságosan sok egyetemistát és frissen diplomázott doktort dob a bizonytalanság piacára, addig a tudományos élet darwini versengéssé, impaktfaktorok péniszirigységszerű méregetésévé vált. Globális szinten ez a jelenség oda vezetett, hogy a fiatal és középkorú kutatók között is egyre több a burnout, azaz kiégés, a nemzetközi tudományosság eddig is meglévő arisztokratikus kasztjai pedig egyre inkább magasodnak és távolodnak a valóságtól, és elérhetetlen erődökké válnak a frissen „piacra” került tudósoknak. Míg a nemzetközi fórumok, így az Európai Unió és a nemzeti akadémiák nagy kutatói ösztöndíjai és az egyetemi szféra immár globális szinten egy élet-halál harccá és arisztokrata kasztrendszerré vált, ahova egyre kevesebbeknek sikerül bejutni, és még inkább, megmaradni, egy új, mondhatni szerencsés, a rendszert megreformálni kívánó tendencia is körvonalazódni látszik: új stratégiákat dolgoznak ki a doktorandusz-nevelés és a doktori diplomával rendelkezők karrier-elemzésében és követésében, pszichológiai tréningek alakultak ki a burnout közeli tanárok és kutatók kezelésében, valamint egyre erősebb ellenállás alakult ki a különösen a humántudományokat megnyomorító, impaktfaktor-függő kutatás ellen.

Julian Kirchherr nemrég megjelent nagyhatású cikkében a Guardian oldalán gyakorlatilag az idén megjelent radikális hatású kötetét foglalta össze. A fiatal, harmincas évei elején járó, de még annál is fiatalabbnak látszó kutató tíz éve rendszeresen közöl cikkeket vezető angol, kínai és német lapokban, de a politikába is igen fiatalon, húsz évesen bekerült mint városi, majd megyei tanácsos. Mielőtt a tudományos pályára lépett volna, a McKinsey and Company projektmenedzsere és tanácsadója volt. Doktori tanulmányait nemrég fejezte be az Oxfordi Egyetem Földrajz és Környezettudomány doktori iskolájában. Jelenleg az Utrechti Egyetem tanársegéde és számos, fenntarthatósággal, megújuló energiaforrással és a megújulásra szoruló egyetemi szféra fenntarthatóságával foglalkozik. Julian pályafutását azért taglaltam itt ilyen részletesen, mert hiteles mintája annak, amiről írta idén megjelent könyvét és cikkét is: kiváló példa arra, hogy lehet egy kortárs doktori tanulmánnyal érvényesülni, ha úgy tetszik, „piacon” maradni.

Kirchherr cikkében kifejti, hogy míg a frissen, doktori iskolába beiratkozók 80% reménykedik tanulmányai elején abban, hogy szakmájában maradhat, sajnos ezek 50% nem fogja befejezni tanulmányait. Még radikálisabb számokkal találkozunk, ha a doktori utáni pályakezdők szakmában történő érvényesülését nézzük: Kirchherr tanulmánya szerint 200 friss doktor közül csupán hét fog állandó állást kapni a tudományos életben, és csupán egy fog professzori katedrához jutni. Hasonló eredményekre jutott egyébként Fabian Cannizzo, Alexandre Afonso és az ő eredményeit magyarországi példákra alkalmazó Tófalvy Tamás is. Kirchherr rávilágít arra a közismert jelenségre is, hogy a tudósok az impaktfaktoros kutatás és a neoliberális tudományosság térhódítása miatt egyre magasabb, elérhetetlenebb és arisztokratább elefántcsonttoronyba kerültek: míg a fiatalok számára egyre lehetetlenebb lesz az elefántcsonttoronyba bejutni, addig a már ott lévők alig kommunikálnak a külvilággal, tudományos eredményeiket csak egymás között osztják meg. A kevés kivétel – mint a sztártörténész és filozófus, Yuval Noah Hariri, a genetikus-biológus Richard Dawkins vagy néhány közismert asztrofizikus, így a nemrég elhunyt Stephen Hawking – csak utópia marad a fiatal kutató-palánták számára, bár példáik kétségtelenül a követendő modellek, etalonok közzé sorolandók. Kirchherr saját példát hoz fel a tudományos világ súlyos válságát illusztrálva: egyik legtöbbet idézett tanulmánya – amelyet az Altmeric, Reuters-Thompson, ERIH Plus, Academia.edu és más, most már fizetőssé lett neoliberális tudományos oldalak és tudománymetrikai indexek jegyeztek – kizárólag a tudományos világ krémjében váltottak ki érdeklődést, annak ellenére, hogy témájában sokkal nagyobb hatást ért volna el, ha például a Guardianban közölte volna. Kirchherr hangsúlyozza írásában, hogy a tudomány olyannyira elitista lett, hogy a nagyvilág gondjaitól, bajaitól, és azonnal megoldandó problémáitól teljesen eltávolodott: egy önmaga rendszerét fenntartó, elitista elefántcsonttorony lett, amit az állampolgárok úgy tartanak fent, hogy nem is tudnak róla.

Ezért rendkívül fontos a tudományos élet élénk összekapcsolása már az egyetemi évek alatt a politikával, iparral, nagy nemzetközi cégekkel és a széles nagyközönséggel, hisz az az alapvető konfuciánus elvet követnénk ezáltal, amely arról szól, hogy a tudás akkor ér valamit, ha azt alkalmazzák is. Ez persze könnyebbnek tűnik a reáltudományok esetén, hisz egy informatikus, kémikus, fizikus, matematikus, mérnök, technikus vagy orvos sokkal könnyebben kerül a kortárs iparágak, gyárak, nemzetközi cégek, polgármesteri hivatalok vagy akár a globális politika körforgásába. Valamivel nehezebb, de nem lehetetlen dolga lesz egy humántudományokban dolgozó kutatónak: elég itt csak az általam is úton-útfélen emlegetett közönségrégészet szerepére és perspektíváira gondolni, vagy irodalom, filozófia és a társadalmi nemek kutatásának hétköznapi alkalmazhatóságára is.

Sajnos Kirchherr víziójának megvalósításához azonban a teljes oktatási rendszert kellene megreformálni, globális szinten. Addig, amíg felvételi nélkül, tömegesével fogadnak a világ egyetemei évi több tízmillió egyetemistát, amíg évente több százezer új doktor kerül piacra csak az Európai Unióban és amíg a tudományos világ tovább erősíti barikádjait a fiatal kutatók elől, sajnos ez a nagy vízió sem lesz más, mint egy utópia. Reméljük, hogy Kirchherrnek sok hazai követője akad majd, és valamikor ez a rendszer is összeomlik, hogy hamvaiból egy új, pragmatikus és emberközpontú, emberarcú tudományosság fejlődjön ki.