Ágoston Hugó: Ro-ma selejt.

Mielőtt a cím láttán bárki egy forró témában elkövetett politikai inkorrektséggel vádolna: ezek a gondolatok a szeptember 6-i bukaresti román-magyar világbajnoki labdarúgó selejtező mérkőzéshez fűződnek, méghozzá a meccs után, azon melegében. A bevezető élménybeszámolót természetesen előtte, de közvetlenül előtte írtam.

Bevezető élménybeszámoló

Hatodfél évtizede, az 1958-as bukaresti mérkőzés óta a „román-magyar” nem futballmeccs, hanem elszabadult indulatok vezérelte háború. Azzal a fontos megjegyzéssel, hogy a szurkolókkal azért annyi baj, mint most, sosem volt, ilyesmire nem vetemedtek. Vandalizmusukból, provokációikból sok mindent megérthetünk a mai társadalom erkölcsi állapotáról. Nem hiszem, hogy nagyon sok rendes bukaresti magyar ember ki mert volna menni a ma esti meccsre.

Magam, lassan ötödfél évtizede a román főváros lakója, még a kilencvenes évek közepéig ki-kijártam, főleg nemzetközi meccsekre, a nagy élményt azonban az 1972-es belgrádi magyar-román jelentette, amelyet megnyerve Benéék bejutottak az Európa-bajnokság belgiumi négyes döntőjébe. A belgrádi meccsre azért volt szükség, mert Budapesten (a Népstadionban) 1-1 volt az eredmény, a visszavágón, Bukarestben (az Augusztus 23 stadionban) pedig 2-2, a vendégként szerzett gólok akkor még nem értek többet. (Lásd Háttér rovatunkban Bogdán Tibor összefoglalóját.) Hogy az emberek akkor mennyire szívesen jártak szurkolni, arra jellemző, hogy Budapesten és Bukarestben egyaránt 75 ezres telt ház volt, s még a jugoszláv fővárosban is 55 ezer drukker gyűlt egybe. (Összesen tehát 205 ezer néző!)

Szóval fel Belgrádra! – ahogyan Svejk is mondta, esetünkben azonban ez persze nem azt jelentette, hogy oda is mentem volna (bár talán éppen mehettem is volna, csak persze valami szervezett román kirándulással, az meg nem kellett nekem), hanem ennél sokkal többet: vad itthoni szurkolásba és a román sajtós kollégákkal parázsló vitákba kezdtünk.

Belevágok a közepébe: a nagy – nemzeti kommunista – román íróval, Fănuş Neaguval hozott össze a sors egy ismert vendéglőben, a vodkával fűtött heves disputát fogadás követte, becsületére legyen mondva, néhány nap múlva megadta. Egymást nem szidtuk, legfeljebb egymás nemzetét, demokratikusan, legvilágosabban arra emlékszem, hogy a bárpultba kapaszkodva valósággal rúgta elfelé magától a kedves feleségét, aki kétségbeesetten haza szerette volna vinni őt. Talán akkortól származik az anekdota, amit utóbb F. N. úton-útfélen szellemesen mesélt, s aminek a lényege az volt, hogy magyarokkal ivott, s egy-egy féldeci vodkáért oda-, vagyis hát vissza”adott” nekik egy-egy várost, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Váradot s. í. t. Reggelre pedig olyan állapotba jutott, hogy mint mondta: „bassza meg, a végén odaadtam neki Ploiești-et is!”

Annak a belgrádi meccsnek a hőse egyébként a szintén „kalandos életvitelű” Kű Lajos volt. A nyolcvanhetedik percben Zámbó Sándor átadását finoman átlépte, ezzel elküldte szivarért a román védőket, Bene pedig továbbtolta a labdát Szőke Istvánhoz, aki tizenöt méterről védhetetlenül lőtt a jobb sarokba (2-1, végeredmény). Kű egyébként nem sokkal azelőtt, éppen a magyar és román B-válogatottak meccsén ugrott ki tehetségével, amikor az első percben döntő gólt szerzett. (A meccs után Illovszky Rudolf, a nagyválogatott mestere megkérdezte dr. Lakat Károlyt, a tartalék nemzeti tizenegy szakvezetőjét, hogy miként játszott a ferencvárosi „léhűtő”, mire a labdarúgás doktora azt felelte: „A góljáig ragyogóan.”)

... Közeledik a nagy mérkőzés. Önök, kedves olvasók, minden bizonnyal ugyanúgy izgulnak, és drukkolnak a magyaroknak, mint jómagam, s ugyanúgy szégyenkeznek az „ultrák” viselkedése miatt. Tudjuk, hogy Bukarestben egy négyéves kisfiú miatt, akit kóbor kutyák téptek szét, fájdalmas és szomorú a hangulat. Elhessegetem a gondolatot, hogy az ilyen féktelen, zabolázhatatlan – magyar és román és bármilyen – szurkolóknak álcázott fenevadakon sem ártana valamiféle kasztrációt végezni.

Megjegyeztem, hogy Orbán Viktor magyar győzelemre számít, a kevésbé hozzáértő fogadóirodáknál viszont két és félszer többet fizet a magyar győzelem, mint a román (vagyis ennyivel valószínűbb az utóbbi); a lap felelős szerkesztője a tanúm, hogy csütörtökön két gólosnál nagyobb arányú román győzelmet tippeltem, sőt, szégyellem bevallani: számszerűen három-nullát jósoltam. Szomorúan tettem, hozzátéve, hogy bár tévednék. Ezt arra alapoztam, hogy a románok a magyaroktól hét meccs óta, több, mint harminc éve nem kaptak ki (négy győzelem, három döntetlen), a magyar klubcsapatok a nemzetközi kupákban lehangolóan, a románok nagyon jól szerepeltek, ami azért is fontos, mert jelzi a jelenlegi román labdarúgás általános hangulatát. Azt is megjegyzem, nem tartom magam igazi hozzáértőnek, még ha intuícióm általában nem csap is be, de azt még én is látom, mennyivel jobb, modernebb edző a román, mint a magyar.

Különben felhívom a figyelmet a maszol bravúros teljesítményére – minden hazai magyar újság előtt ott vagyunk a legnagyobb portálokkal egy színvonalon, ha nem még magasabban azzal, ahogy ezt a történelmi meccset és „környezetét” tükröztük-tükrözzük. Moldován Árpád Zsolt minden bizonnyal magáról a mérkőzésről is részletesen tudósít majd, nem lesz könnyű dolgom véleményem megfogalmazásakor. Negyedóra múlva kezdődik a nagy román-magyar meccs, cezúraként az írásom két része közé, íme, egy karikatúra – történik természetesen Magyarországon. 

Sajnos nem tévedtem

A gólokat és gólhelyzeteket leszámítva nem túl érdekes összecsapás volt, bár mindkét csapat törekedett konstruktív játékra is.

A három-nulla logikus és reális eredmény. A román válogatott minden csapatrészében és a játék minden elemében jobb volt. A magyaroknak a budapesti meccset kellett volna megnyerniük (megírtam, nem csak rajtuk múlott, a német játékvezető katasztrofális volt), akkor még reménykedhetnének.

Amint arra szintén számítottam, a mérkőzés a pályán a sportszerűség jegyében zajlott, ehhez nyilván hozzájárult, hogy a hazaiak hamar megnyugodhattak, magabiztosan, mondhatni lazán játszhattak.

A kiélezettségre jellemző, hogy mindkét edző a lehető legtámadóbb felfogásban, két csatárral küldte pályára csapatát. (Marica-Stancu, Szalai-Böde). A román válogatott úgy kezdett, mint a Steaua Varsóban, azonnal megszerezte a vezetést. Piţurcă húzása a „csapat nélküli” Maricával bejött. A Steaua-iskola látszott meg abban is, ahogy a románok az első félidőben kipasszolták a vendégeket, azok alig értek labdához. Az is nyilvánvaló volt, hogy igazából a második félidőben, a biztos vezetés birtokában fogják játszani a számukra taktikailag leginkább megfelelő, ellentámadásokra alapozó játékukat. Véleményem szerint mindezek ellenére a legjobb játékosuk ezen a meccsen a védő Dorin Goian volt. (Amúgy szerintem a legjobb román labdarúgó jelenleg Ciprian Tănase, a gólja előtti finom megmozdulása tanítandó.)

A románok győzelme tehát vitathatatlan, csakhogy ez a játék részükről a törökök ellen, kedden, kevésnek bizonyulhat. Különben, az igazat megvallva, a hollandok után a törökök a legjobbak ebben a csoportban.

S a magyarok? Kellene a jó védelem, ez túlságosan sokat hibázik döntő helyzetekben, hiába van egy (két, három) remek kapusa a válogatottnak. Bogdán ismét remekül védett, a gólokról nem tehet. Kell egy jó edző, modernebb felfogású. Szalainak amikor megy, akkor nagyon megy, amikor nem megy, akkor nagyon nem megy, nem ritka ez a csatároknál. Böde Dániel játéka viszont, bevallom, tetszett. (Jelenleg a legjobb magyar futballista természetesen Dzsudzsák Balázs.)

Reméljük, hogy a sok épülő stadion, a fiatal tehetségek felkarolása, a labdarúgásba fektetett rengeteg pénz és a felcsúti „központi erőtér” néhány kormányzati cikluson belül meghozza a gyümölcsét. 

Kimaradt?