Schäffer Erzsébet író és újságíró volt a vendégünk, aki hitvallásaként tekint arra a gondolatra, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Saját elmondása szerint sosem ír fikciót, hiszen önmagában a világ egyik legnagyobb csodájának tartja, hogy épp embernek születtünk, s pontosan ezért mindenkinek van egy saját története, egy valódi mese, amiről valamiért nem hisszük el, hogy igazi. Hogy számtalan története során miért nem bukkan fel soha a szeretet szó, miközben mégis mindegyik mögött ez húzódik, hogy mit gondol Lázár Ervin valóságáról, és hogy miért kell az irodalomnak „kiborogatnia a csontvázakat a szekrényből”, arról egy kávé mellett beszélgettünk.

Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk – vallja Schäffer Erzsébet író, újságíró. Történetei mind valódi emberek sorsai, amelyeket úgy ír meg, hogy előtte számtalanszor visszajár alanyaihoz. Már barátságok is születtek az ilyen munkákból – mondja, miközben egy valód ember sorsa néhol olyan mélypontokkal is jár, amelyeket ő így nem tud, de nem is akar megúszni. Minden seb, minden fájdalom, minden dráma, amelyet az emberektől hall, ott marad benne, de nem teherként. Magához veszi és feldolgozza – nem tehet mást, hiszen időről-időre jön egy újabb történet.

Schäffer Erzsébet úgy véli, annak a csodája, hogy épp embernek születtünk, már egy izgalmas, valódi történetet feltételez. Mindenkinek van regénye, legyen bármennyire fiatal is, ő pedig épp ezeket a történeteket igyekszik papírra vetni. Mint fogalmazott: ha írunk, már feldolgozunk egy csomó mindent, nem zárjuk be többé a szekrénybe a fájdalmat, hanem kiborogatjuk onnan, ezáltal pedig talán elérhetjük azt is, hogy vágyakozni tudjuk a saját mesénk után, ami csak a miénk, és soha senki nem fogja úgy megélni, ahogy mi.