Lehetünk bármennyire gazdagok, a lelki fájdalom és nem megfelelő megküzdési mechanizmusok addig maradnak velünk, ameddig értelmet nem nyer a sorsunk valami által – talán ez, elsőre meghökkentőnek tűnő motívum járja át sokunk kedvenc zenekara, a KISS énekes-ritmusgitárosának önéletrajzát. Paul Stanley memoárja, a Tükörkép reflektorfénybe zárva 2022-ben jelent meg a Cser Kiadónál, Draveczky-Uri Ádám fordításában.  Az eredeti, angol nyelvű kiadás 2014-ben jelent meg Face the Music: A Life Exposed címmel – azóta bekövetkezett Stanley életében még néhány mérföldkő, elég, ha csak a karrierjét némiképp ellehetetlenítő (de anyagiakban azért mégsem megpecsételő) koronavírus-járványra gondolunk, vagy a KISS búcsúturnéjára. Ez utóbbi kettészelődött a pandémia miatt, de végül Budapestre és Bukarestbe is sikerült eljutnia a zenekarnak a tavalyi év nyarán, mégpedig Ace Frehley alapító szólógitáros és Peter Criss dobos végleges távozása utáni felállással – helyüket Eric Singer és Tommy Thayer töltötte-tölti be.

Nehéz úgy önéletrajzról számot adni, hogy ne spoilerezzen az ember, de kétségkívül szinte bármilyen információ az énekes életéről kisebb-nagyobb adagokban, zanzásítva megtalálható az interneten. Ami ezekben a zenész önéletrajzokban érdekes valójában, az az, hogy egy letűnt korszakról ad rendkívül éles, szubjektív (de sok szempontból a fiatalabb rajongónak újból átélhető) képet. Ez nyilván nem a rock’n’roll szoros értelemben vett halálát jelenti, ahogy azt a KISS basszere, Gene Simmons mondta egyszer, hanem csupán arról van szó, hogy soha életben nem fog visszatérni sem a hetvenes, sem a nyolcvanas, sem a kilencvenes, de még az ezredfordulós évek sem (ez utóbbi ne is), szeretett kis porfészkünkbe, Kelet-Európába pedig az amerikai álomtól átitatott, whiskey-gőzös és kokainnal behintett nyugati múlt évtizedek aztán végképpen nem. Ha vágyakozunk is valamire abból, amit Paul Stanley az ideális rocksztár-életről elmond, az soha nem fog bekövetkezni, hiszen analóg világban szocializálódott generáció(k)ról beszélünk – az alapoktól és a legmélyebbről indulóknak sincs már akkora esélyük kirobbanni, bárhol is legyenek.

Nosztalgiafaktor ide, rocktörténet oda, Stanley (született Stanley Bert Eisen) az az egyszerű, manhattani zsidó fiú, akinek a szülei előbb Amszterdamba, majd New York-ba menekültek a holokauszt elől. Nővére, Julia korán elkezdett mentális zavarokkal küzdeni, a fiú szülei pedig érzelmileg teljesen hidegek és sokszor éretlenek – a kis Paul éjszakánként fél, magára hagyatott, de ezen felül van még egy titka, amelyet igyekszik bármilyen módon feltáratlanul hagyni: félig süket, a jobb füle helyén porccsonkkal született (a születési rendellenesség neve microtia). A mélyen gyökerező szégyen teljesen megpecsételi a sorsát – csúfolják, komplexusokkal küzd, de végül a zenehallgatásba és a zenélésbe menekül.

Ez a menekülés olyan elemi erővel hat rá, hogy feltett szándékává válik, hogy rocksztár váljon belőle – a többi pedig már történelem. Az életrajzi szöveg legerősebb vonulata kétségkívül azokból a részekből áll össze, ahol Stanley azokat az erőfeszítéseket tárgyalja, amelyek a zenésszé válásának folyamatát mutatják be. Ezek kezdődnek az első gitár, első lemezjátszó, első lemezek megvásárlásától, és tartanak a gürcölés és kínlódás és mindenek feletti kitartás szakaszáig. A könyv egyik varázslatos érzelmi pillanata: amikor a fél fülére süket kiskamasz a hangszórókat mindkét oldalról a fejéhez szorítja, hogy átélje a zene erejét – a süket oldalon pedig már csak azért is, mert a csontok odabent veszik és továbbítják a hangot, rezgést. A klasszikus zenét és operát kedvelő fiú egyik korai kedvence maga Beethoven volt, akinek fokozatos halláskárosulásáról mindenki tud.

A szenvedélyesen, hallás után tanuló kamasz Stanley lassanként megfordul néhány kezdetleges bandában, de csakhamar rájön, hogy sokkal komolyabban szeretné ezt csinálni. Szerencsére összeismerkedik a magyar származású Gene Simmonsszal, akivel csakhamar megalapozzák a ma ismert KISS-t, annak ellenére, hogy Gene-nek nagyon más természete van – egyvalami azonban közös: a zenekar és egy kiforrott koncepció iránti vágy.

Stanley hangvétele mindvégig megőrzi kritikus jellegét a szövegfolyamban. Bár néhol becsúszik egy pár „nyálasabb” részletezés, kétségkívül elég pontos képet kapunk a hetvenes évek drog-és bulilázában élők mindennapjairól, valamint a szexuális forradalom után cseperedők kísérletezéseiről és életviteléről. Stanley hamar megtapasztalja, hogy megnövesztett hajával el lehet rejteni a születési rendellenességet, megalkotja a színpadi perszónáját, a Starchildot (a Demon, Catman és Spaceman karakterek mellett, amelyeket az együttes többi tagjai alakítottak), ami mögé kétségkívül jól el lehetett rejtőzni, s a hírnév elnyerésével már mindegy, milyen és hány nővel tölti az éjszakákat, hiszen semmilyen érzelmi kapcsolódásra sokáig nem képes.

Fantasztikusan részletes képet kapunk például a hetvenes-nyolcvanas évek zeneipari fejlődéséről, intrikáiról és működési rendszeréről. Milyen egy stúdió, hogyan lehet hozzájutni, hol és milyen körülmények között lehetett vagy érdemes próbálni, milyen rendszerességgel, kit és hogyan értek lopások, milyen a pénzügyi háttere a showbiznisznek – mind olyan kérdések, amelyekre csak egy bennfentes tud válaszolni. Stanley nem köntörfalaz, amikor az együttes tagjairól értekezik az évtizedek során: lerántja a leplet és leszedi a keresztvizet mind Ace Frehley-ről, mind Peter Criss-ről, akiket ugyan a KISS alapító tagjaiként ünneplünk, de számtalan tehetségtelen vállalkozás van mögöttük, valamint hírnévbe mártózott imposztorokká válnak abban a pillanatban, hogy milliók ütik a markukat. Sajnos több olyan KISS-lemez is van, amiért megkapták a kreditet úgy, hogy közben vendégzenészek vagy bérelt zenészek játszották fel a sávjaikat, miközben ők vagy alkohol, vagy drogmámorban fetrengtek valahol, illetve magasról tettek arra, hogy a saját zenei elemeiket betanulják a turnék erejéig. Stanley már-már kínossá teszi a KISS történetét – önfényezésre sincs oka, hiszen teljesen őszintén vall arról, hogy őt a különböző szubsztanciák sosem vonzották, ám a nők tömkelege igen. Stanley Simmonssal vitte a hátán az együttes ügyes-bajos dolgait addig, ameddig Simmons is el nem kezdett más babérokra hajtani és kevésbé komolyan venni az addigiakat. Sok válságon, rengeteg újrakalibráláson és imázsváltáson esett át a zenekar, és a könyv egy olyan világot is bemutat, amelyhez tényleg csak a felső tízezer fér hozzá. A luxus-életvitel pedig groteszk, gusztustalan és szánalmas, de ezt Stanley sem tagadja, saját materialista időszakát is elítéli annak ellenére, hogy ő maga is gazdagnak számít.

Paul Stanley egy adott ponton rájön, hogy az addigi életvitele nem fogja őt érzelmileg célba vinni – s bár 15 éves korától önként vállaltan jár pszichiáterhez, mégsem elegendő számára megküzdeni a füle rendellenességével és a mélyen húzódó fájdalommal és szégyennel, többrétegű lelki barikáddal. Jesse Hilsen, akit Stanley évtizedekig látogatott, később a KISS menedzserévé avanzsálódik, de hamarosan pénzügyi botrányokba kavarodik és saját démonaival szembesül – végül börtönbe is kerül. Az énekes ezzel a ténnyel nagyon nehezen számol le, csakúgy, mint a KISS egykori legendás menedzserének kokainőrületével és későbbi halálával, Bill Aucoinnal. Szerencsére egy sikertelen házassági kísérlet, valamint az Operaház fantomjában tett musical-énekesi sikerének köszönhetően áttörést ér el az életében, és olyan maradandó lelki támaszt kap a fantom szerepének megértése által, amellyel azonosulni tud. Bár korábban fülműtéten is átesik többször, mégis azzal sikerül lebontania a falakat maga körül, hogy arcbéli születési rendellenességekkel rendelkező gyerekekkel találkozik rendszeresen – az AboutFace nonprofit által sikerül elmesélnie történetét, amellyel bátorságot és szeretetet tud adni. Annak is érdemes elolvasni, aki nem különösebb rajongója a KISS-nek, de kedveli a korabeli rockzenét és betekintést nyerne egy korszakba, amely lezárult és sosem tér vissza.