„Sokszor rácsodálkozom, hogy az életem a színház” – interjú Korodi Jankával

Megyesi Helga 2023. május 1., hétfő, 19:42

Saját bevallása szerint az élete számos helyzete a színház felé terelte, egy színésznő műsorát látva „tizenvalahány” évesen döntötte el, hogy ő is, majd ha nagy lesz, színésznő lesz – annak minden örömével, bájával és kihívásával. Korodi Janka 2017 óta szülővárosa, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, aki öt év múlva is, ugyanott, a színházban látja magát.

– Mi vezetett a színművészetig? Mi indított arra, hogy erre a pályára lépj?

– Valahogy azt érzem, hogy ahogyan a helyzetek alakultak az életemben, számos megtalált lehetőség és történés is a színészet felé terelt. Megtaláltam őt vagy ő engem, ha romantikus akarok lenni. Az elhatározásnak van egy bájos része is, olyan értelemben, hogy tizenvalahány évesen elhatároztam, hogy színésznő leszek annak ellenére, hogy nem tudtam, hogy mi a velejárója. A tévében néztem egy Natalia Oreiroról szóló portrészerű filmet, valami megfoghatott benne, mert egyből édesanyámat faggattam, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember színész lehessen, amire jött a felületesebb válasz: énekelni, táncolni és hasonlók, a lényeg, hogy azt a napot pontosan meg akartam jegyezni, mint a döntéshozatalom nagy pillanatát.

Fotók forrása: Tamási Áron Színház hivatalos oldala

Utána minden egyes alkalommal, ha valaki megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, a színésznőt válaszoltam. Iskolás koromban elkezdtem járni a Bartha Lóránd és Fazakas Misi által vezetett Művészeti Népiskola színészosztályába, ami két évet tartott, utána pedig bekerültem az Osonó Színházműhelybe, ahol egy évig voltam, aztán a Schilling Árpáddal való találkozás és az előadásában való részvétel is meghatározó volt. Nagyon szerettem ezekben a helyzetekben lenni, mert valamit megmozgattak bennem, úgy éreztem, hogy valamit ki tudok adni magamból, de általa kapok is. Fontosak voltak ezek a „pontok” az életemben, amelyek felerősítették bennem azt az érzést, hogy ebben szeretnék továbbra is létezni. Ennek ellenére nem álltam rá tudatosabban erre a színészet dologra, például nem mentem művészeti suliba, biosz-kémiás voltam, de tudtam, hogyha elvégzem a tizenkettediket, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre fogok menni.

– A középiskola után a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre felvételiztél, majd három év után Sepsiszentgyörgyre érkeztél vissza, immáron színésznőként. Hogyan kerültél vissza a szülővárosodba? Milyen volt ismerős arcok előtt színpadra állni?

– A színházba Bocsárdi László hívott, amikor még harmadéves egyetemista voltam. Vele dolgozhattam az egyetemen is, de az osonós korszakomban is találkoztam vele, mivel egy szakmai táborban ő is tartott nekünk workshopot. Emlékszem, hogy amikor véletlenül összefutottunk, akkor mindig kérdezte, hogy hová készülök tovább menni, mondtam, hogy színész szakra, és ilyenkor a szemében vagy a mondataiban bátorítást éreztem.

Aztán Marosvásárhelyen volt egy vizsgaelőadás, amit mindketten néztünk és annak a szünetében kérdezte meg, hogy van-e kedvem Sepsiszentgyörgyre menni a társulatba. Amire gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy igen. Ez, ha jól emlékszem 2017-ben volt. Párhuzamosan végeztem a mesteri tanulmányaimat, és a társulati lét megkezdését.

Érdekes módon nem volt bennem különösebb izgulás, azért mert itthon játszottam. Sőt, ha ismerős van a nézőtéren, akkor az nagyobb löketet és jófajta izgalmat tud adni. Például nagyon fontos számomra az, hogy minden bemutatón ott legyenek a szüleim.

– Miből érzi a színész a néző szeretetét? Hogyan érzékelhető a színpadról az, hogy éppen milyen hangulat van a nézőtéren?

– A néző figyelméből, annak minőségéből. Ahogyan az előadást követik, a hallható és nem hallható reakciókból, tekintetekből, ha mondjuk közel van a néző. Amikor azt érzed, hogy „jönnek”, a történettel, és van valami jó értelemben vett feszültség a nézőtéren. A valódi figyelmet azt hiszem könnyen lehet érzékelni a színpadról. De sokszor van olyan helyzet, hogy nem jelent rendesen vagy egyáltalán nem tud jelezni a csápod arról, hogy lent szeretik-e vagy sem azt, ami fent történik.

– Hogyan hangolódsz rá a szerepeidre? Mi az, ami segít Korodi Jankából Zsuzsannává vagy éppen Antigonévá átváltozni?

– Erre nincs egy receptem, és az átváltozás számomra nem is tetten érhető. Viszont szeretek időben megérkezni a színházba, hogy érezzem, van időm mindenre: átöltözni, sminkelni, bemelegíteni a testem, a hangom. Mindig átveszem a szöveget, akkor is, hogyha gyakrabban játsszuk az adott előadást. Próbálok magamra figyelni és arra, ami aznap este körülöttem van. Például vannak olyan szerepek, amelyekhez kötődik egy konkrét zene, ha úgy van, azt beteszem a fülembe kicsit előadás előtt. Arra törekszem, hogy az aznap esti dolgomat a lehetőségem, a tehetségem, a körülmények szerint a legjobban elvégezzem, megtörténté tegyem.

– Mi volt az a szerep, amit nagyon élveztél eljátszani? Van-e olyan, amit ki tudsz emelni?

– Több ilyen is van, most nem is tudnék egyet kiemelni. De mindig ott lesz a dobogón a legelső szerepem, amit Sepsiszentgyörgyön kaptam, az Alice. Ez nyilván több okból fontos és különleges marad számomra, nyilván, mert ez volt az első szerepem, és valahogy úgy érzem, hogy ez az előadás jó csillagzat alatt született. A próbafolyamat alatt bizalmat kaptam a rendező, a partnerek részéről, emiatt felszabadult volt vagy felszabadult tudtam lenni a próbákon és az előadáson is. Ami most hirtelen eszembe jut a legutóbb bemutatott Gyévuskából a Zsuzsanna szerepe, de a Chioggiai csetepaté Orsettája is, de szerencsére még sorolhatnám.

Viszont ennek ellenkezője is előfordult nyilván, amikor olyan szerepet kaptam, amit úgy érzem, hogy nem tudtam magamévá tenni, ilyenkor nehezebb felszabadultan próbálni, nagy bennem a szorongás, és azt érzem, hogy adósa maradok a dolognak, tehát nem tudok annyit adni a szerepemen keresztül, amennyit szeretnék. Erre hajlamos vagyok, hogy sokszor figyelem magam és rájövök, hogy nem tudok úgy működni, ahogy szeretném és türelmetlen leszek, hibáztatom magam. Ez nem a legjobb érzés.

– Amikor épp nem a színházban próbálsz, vagy éppen fellépsz, mivel foglalkozol? Mi jellemez téged a hétköznapokban?

– Sokszor rácsodálkozom, hogy az életem a színház és a lakásom között teng, és ezt nem panaszként mondom. Szerencsére feladatokkal lát el a színház és van dolgom, ilyenkor pedig hajlamos vagyok leszűkíteni a figyelmem csak erre a dologra. Szerencsém van, mert édesanyáméknak Sepsiszentgyörgyhöz közel van egy házuk egy erdő mellett, ahová el lehet vonulni. Azt tudom, hogy a csend, a természet közelsége meg tud nyugtatni, akkor érzem, hogy tényleg a hasamba veszem a levegőt és el tudok lazulni.

Hogyha a színházban intenzív a munka, akkor arra vágyom, hogy egyedül legyek és egy könyvvel a kezemben, egy lámpa alatt a hintaszékben csak úgy legyek, vagy tegyek-vegyek magam körül, főzzek esetleg. Például két próba között nekem szükségem van egy alvásra, sokszor ebből töltődök újra.

– Mi az értékrended, mihez próbálod tartani magad a mindennapokban? Mármint milyen üvegen keresztül szemléled a világot, mi a legfontosabb számodra benne?

– Talán ahhoz, hogy ne bántsam a körülöttem lévőket, amibe beletartozok én magam is. Az utóbbi időben főleg erre törekszem tudatosabban, hogy feleslegesen ne ostorozzam magam, ne legyen egy folyamatos elvárás és alulértékelés magammal szemben. Nem ennyire vészes a helyzet, amennyire ez most hangozhat, de ez a kínlódás sokszor bénító tud lenni az élet minden területén. Ahogy fontosnak tartom, hogy empátiával, nyitottsággal, megértéssel, valódi figyelemmel legyünk egymás fele, ugyanúgy magam fele is szeretném gyakorolni ezt a minimumot. A tiszta kommunikáció is felértékelődött bennem az utóbbi időben, megkönnyíti mindenkinek a dolgát. Megfogni a saját magad kezét, talán így igazabbul tudod a másikét is fogni. Hát meg nem elfelejteni élvezni mindazt, ami van, előjeltől függetlenül.

– Hol látod magad öt év múlva?

– Azt hiszem, hogy itt látom magam Sepsiszentgyörgyön. Bár érdekes, amikor kiderült, hogy ide fogok jönni, akkor megbeszéltem az egyik barátommal, hogy itt leszek öt évet, maximum hatot, amivel csak lehet, azzal feltöltöm a hátizsákomat, megszívom magam, és utána továbblépek. Persze ez nem olyan egyszerű, ahogy az ember elgondolja. Meg közben azt is észre kell venni, hogyha egy nagyon jó helyzetben vagy és jó helyen.

Egyetem alatt hangosan nem is fogalmaztam meg ezt, de nagyon reménykedtem benne, hogy ide kerülök. Az, hogy néha elvágyom innen, nem a színház miatt van, hanem inkább az érzés miatt, hogy megint haza kerültem, és megint itthon vagyok. Szeretem a várost, azt, hogy mennyire tud sokszor lüktetni, pulzálni, fesztiválok stb., de néha zavaró az, hogy túl ismerős minden. Színház szempontjából azt hiszem, hogy jó lenne, ha öt év múlva is itt lennék, talán itt ebben az öltözőben, ahol most vagyok, vagy éppen lehet, hogy családanya leszek, amire azt hiszem, egyre jobban vágyom.