Négy éve, amikor legutóbb beszélgettünk az Ivan & The Parazollal, még a mélypontok, a felnőtté válás és az útkeresés került szóba. Amikor az idei Electric Castle fesztiválon találkoztunk, már egészen más kérdések foglalkoztatták a zenekar tagjait. Nem az, hogyan lehet egyre messzebb jutni, hanem hogy mit nyer az ember, amikor végre elengedi a görcsös bizonyítási vágyat. Visszatekintve munkásságuk elmúlt 16 évére, arról is beszélgettünk, hogy mit értékeltek át, és ezek a felismerések hogyan vezettek a felszabadult színpadi jelenléthez.

Mire a hangrögzítő már javában dolgozik, az eredetileg háromfősre tervezett interjú lassan kinövi magát. Vitáris Iván (ének), Simon Bálint (dobok) és Szőke Barna (basszusgitár) mellé sorra odahúzódik Balla Máté (gitár) és Kalmár Botond (billentyűk) is, az előre eltervezett kérdés-felelet pedig szinte észrevétlenül oldódik fel. Mire észbe kapok, már nem a zenekar tagjait kérdezem, hanem egy zenekar beszélget, együtt gondolkodik. De a következtetés újra és újra ugyanaz: a felismerés, hogy a legnagyobb változást nem a sikerek vagy a mérföldkövek hozták el számukra, hanem az a pillanat, amikor rájöttek, nem kell mindig máshová megérkezniük.

„Az elmúlt négy évben több dolog történt velünk, mint az azt megelőző tizenkettőben” – mondja Iván, és nem a megszokott zenekari kinyilatkoztatással indít. Beszél a magyarországi helyzetről, a Mocskos időkről, a rendszerbontó koncertről, a NER megszűnéséről és arról, hogy a színpadon állva is érzi: vége van valaminek, ami addig elszívta a levegőt.

Bálint azonnal rákapcsol. „És felzárkózott az ország. Leélsz úgy másfél évtizedet, hogy azt hiszed, egy láthatatlan kisebbség vagy. Hogy a szubkultúrádat nem érti senki. És aztán hirtelen kiderül, hogy mindenki úgy gondolkodik, mint te. De mindenki! Annyira büszke vagyok magunkra, a zenekartársaimra és az egész országra. Most úgy vagyunk itt Erdélyben magyar zenekarként, hogy irdatlan menő magyarnak lenni” – mondja.

Nem is az volt az álom…

Amikor az elmúlt 16 év ambícióiról, álmairól, a külföldi karrierről kérdezem őket, Bálint gondolkodás nélkül rávágja: kinőtték a türelmetlenséget. „Ezt akartam én is mondani” – szól közbe Barna (Muq) halkan a szélről. „És erre amúgy a Muq vezetett rá minket...” – mutat rá Bálint. „Harcoltam érte!” – teszi hozzá Muq. „Jó, passzívan harcoltam. Nem direkt, csak a jellememmel sugalltam, hogy fölösleges ennyire erőlködni. Vagy jönnek dolgok, vagy nem jönnek. Nem tudod kontrollálni.” Bálint szerint megértették, az egyetlen módja a fejlődésnek, ha a görcsösséget elhagyják.

Iván felidézi, hogy évekkel ezelőtt még az volt a mánia, hogy a gitár a legprofibban szóljon, a produkció patyolattiszta legyen. Ma már ez hidegen hagyja. „Legyen true” – mondja Iván. „És a true lehet az is, hogy nem csinálsz semmit.”

„A true-t lehet úgy is csinálni, hogy vigyázzban állsz és fegyelmezetten teszel úgy, mintha az lennél, és úgy is, hogy zacskóval a fejeden énekelsz” – szúrja közbe Muq, mire kitör a röhögés az asztalnál.

Iván ekkor megosztja: egy ponton rá kellett jönnie, hogy nem az az álma, amit addig annak gondolt: „Lehet, az én álmom végig az volt, hogy egyszer játsszunk Japánban egy fehér színpadon, 2000 ember előtt – pont úgy, ahogy a Made in Japan hátsó borítóján volt (az Ivan & the Parazol fellépett a 2025-ös világkiállításnak otthont adó Oszakában – szerk. megj.). Ha ezt felfogod, elengedsz mindent. És az elengedés segít abban, hogy végre jelen légy.”

Ha van visszatérő motívuma a beszélgetésnek, akkor az az elengedés. Nem a feladás értelmében. Sokkal inkább annak felismeréseként, hogy a siker hajszolása és a jelen megélése gyakran kizárják egymást. Bálint szerint ma már pontosan látják ezt: „Minél kevésbé görcsölsz rá valamire, annál nagyobb esély van arra, hogy bekövetkezik. Én például azért tudok most a lehető legnagyobb elánnal átélni egy koncertet, mert nem azt pörgetem magamban, hogy ugyanezt meg tudnánk-e csinálni máshol is, vagy mennyivel jobb lenne, hogyha... Ez önszívatás.”

A beszélgetés elején még többször előkerült az idei Electric Castle-koncert. Hogy milyen volt most színpadra állni? Hogy jobb volt-e, mint négy éve? Iván szerint nem is feltétlenül a koncert volt más. Ők mások. „Szerintem sokkal lazábbak voltunk, mint legutóbb” – mondja, mire Bálint rávágja: „Ja, most vagyunk a csúcson.”

Itt már Máté és Botond is becsatlakozott a beszélgetésbe. Botondnak ez az első EC-s élménye. Nem tudom, mindig ilyen energikus-e a billentyűs, de hatalmas beleéléssel magyarázza, imádta a koncertet: „A srácok már ódákat zengtek róla négy évvel ezelőtt, de én is csupa jót tapasztaltam a közönség energiájában, profi volt a technika és a technikusi gárda. Minden úgy működött, ahogy kellett. Ez nekem nagyon jó élmény volt, amit még évekig nem felejtek el, de az is lehet, hogy soha.”

Nem a médiatrendek, hanem az élő élmény a fontos

Ahogy belemerülünk a beszélgetésbe, a TikTok-algoritmusokra, az Instagram-trendekre terelődik a szó, hiszen a 15 másodperces horgok korát éljük, amikor sokszor fontosabb egy dal első tizenöt másodperce. Felmerül a kérdés, nyomasztja-e ez a zenekart? Bálint válasza sziklaszilárd: „Ez egy olyan verseny, amiben nem kívánunk részt venni.”

Iván szerint van különbség aközött, hogy valaki róluk készít tartalmat, vagy hogy ők próbálnak mindenáron ráülni egy aktuális hullámra. Az előbbi természetesen működhet, az utóbbi nem az ő dolguk. Bár úgy tűnhet, hogy egyszerű generációs különbségről van szó, valójában ugyanoda lyukadnak ki, mint korábban: a hitelességre. Iván inkább az élő zene valódi logisztikájáról beszél: „Annyira sok dalunk van már, hogy egy 60 perces setlistet nehéz összeállítani. Viták mennek, hogy kinek, mi a kedvence, mit szeret a közönség, mi illik a dramaturgiába. Nekünk most már a 70–80 perc a kényelmes. Hatvanat összerakni kemény.”

De mi az a határ, amitől mindenképp megvédenék a zenekart? „A heroin” – nevet Bálint, de komolyra fordítva a szót, nem szállnak be olyan médiatrendekbe, amiket már nem értenek, meg nem is nekik szólnak. „Mi teljesen autentikusan maradunk ki a TikTokból. A rock 'n' roll műfajnak egyébként sem áll jól ez a fajta túlszervezett social media jelenlét” – mondja. „Ez az egész világnak se áll jól!” – csattan fel Iván indulatosan.

„Pár éve voksoltunk arra, hogy az élő élmény lesz a fontos, és ez most bejött” – folytatja Bálint. „Mi nem a közösségi médiából keressük a pénzünket, hanem a live fellépésekből. Aki a közösségi médiában él, most próbál rohanni az igazi élmények felé” – teszi hozzá.

Máté, aki eddig csendben hallgatta a többieket, elgondolkodva kapcsolódik be. A szavai mögött ott van az a csodálkozás, amit egy több mint másfél évtizede működő zenekar érezhet: „Minden múltbéli elégedetlenkedésünk ellenére fura és gyönyörű dolog ez. Ebben az óriási zajban, amikor ennyi zenekar és ennyi villámcsapásszerű információáradat van, mi még mindig vagyunk, és kíváncsiak ránk az emberek. Most is azon gondolkodtam a színpadon, hogy egy elsőlemezes, klasszikus rock hangzású dalt játszunk Erdélyben, és az emberek hallgatják, szeretik. Főleg úgy, hogy angolul éneklő zenekarként indultunk. Fura, hogy létezünk – és hogy még mindig szeretnek minket.”

Iván feleleveníti az EC-s koncert pillanatait, és azt a finom hangsúlyeltolódást, ami a tagok közötti jelenlétben történt. Koncert közben érezte, hogy befelé játszanak, és gyakran nézik egymást. „Megváltozott valami: szívesen nézzük egymást a színpadon, elkapjuk egymás energiáit. Megvan az a vonzás, hogy jó egymásra nézni. Még a kivetítőn is néztem magunkat” – mosolyodik el.

„Fura is volt, hogy most olyan messze voltunk egymástól a színpadon” – mondja Máté, majd mesélni kezd az elengedhetetlen közös élményekről. „Nemrég jöttem rá valamire. Volt két koncertünk, az egyik az EFOTT-on. Előtte Barnánál volt egy kis kertiparti. Utána meg a fesztiválon annyira jó volt játszani! Megelőzte az együttlét, kis belazulás. A másik koncert előtt meg ez elmaradt, csak beesés volt, meg hosszú utazás.”

Iván bólogat. „Sokat számít, hogy tudod, a többiek miben vannak. Amikor fél óra alatt állunk be, nincs itt a teljes cuccunk, se a teljes stábunk, mégis könnyebb, ha legalább érted a másikat, tudod, hogy fáradt, hogy éhes, hogy valamilyen problémája van. Így lehet a csapatot egyben tartani. Ha kimarad ez a vibe, akkor mindegy, hogy 16 éve barátok vagytok-e... Vagy a Muq-kal 150 éve!” – nevet, mire kitör a kötelező Petőfi-poénkodás.

A lényeg, ha tudják, éppen mi zajlik a másikban, egészen másképp reagálnak egymásra koncert közben is. Iván szerint a Budapest Parknak van egy jó ötlete: mentálhigiénés programot szerveznek koncertek előtt a zenekaroknak: „Egy segítővel dumáltunk szabadon, egy órával a buli előtt. És életünk legjobb Budapest Parkos koncertje volt. Nem gondolom, hogy csak ezen múlt, de hogy benne volt ez is, az biztos.”

Bálint úgy látja, akkor fordult jóra a sorsuk, amikor megérkeztek az új tagok: „De ez hihetetlen nagy meló eredménye. Megtanultuk, ha nem mutatjuk magunkat a jó dolgok felé, nem találjuk meg azokat. Komoly döntések előzték meg, hogy most ez az öt ember lehessen a zenekarban. Ha paralízisben maradunk, valószínűleg már nem lenne a zenekar. Ennek a közösségnek az ereje a döntési képesség. Azt tudjuk mondani: 16 év ide vagy oda, de ez most A zenekar.”

Új lemez – Az egyszerűt jól

A jövőről kérdezve, már nincs bennük az a fajta türelmetlenség, amiről az interjú elején beszéltek. Nem kész bejelentésekkel érkeznek. Inkább arról mesélnek, milyen irányba indultak el.

Iván szerint rengeteg ötlet kering most mindegyikük fejében. „Nekiállunk egy lemezíró folyamatnak, de nem ráfeszülve arra, hogy feltétlenül 11 vagy 12 dalnak kell születnie. A magyar nyelvben még sok felderíteni valónk van. A Belle Époque lemez után most egy magyar anyag jön. Valami készül.”

„Nagyon kemény mondanivalóval” – teszi hozzá Bálint egyenesen. Eltelt annyi idő, hogy már nem érzik szükségét a kerülőutaknak. Megtanulták, hogy csak úgy ki lehet mondani a gondolatokat. „Egy mélyebbre menő dolog jön, aminek pont az a célja, hogy az egyszerűt csináljuk jól. Az angolban oda már eljutottunk – itt az ideje, hogy a magyarban is megtegyük.”

Máté ehhez hozzáteszi: „A legutóbbi lemezünk nem lett kimondottan minimalista. De közösen, sötétben lövöldözve rátaláltunk a saját hangzásra, amikor ebben a felállásban először elkezdtünk dalokat írni. Rengeteget dolgoztunk a saját stúdiónkban és egy tisztább, minimalistább lemezt szeretnénk készíteni. A pillanat megörökítésére törekszünk. Hamarosan ismét bevonulunk a stúdióba, és kiderül, mi sül ki belőle.”

Amikor az erdélyi visszatérésről kérdezem őket, Bálint azt mondja, hogy klubbulira vágynak Kolozsváron, esetleg ősszel, talán jövőre, de egyelőre semmi nincs leszögezve. Botond és Máté még nosztalgiáznak kicsit az előző esti kolozsvári élményeken, Iván pedig felteszi a pontot a beszélgetésre: „Visszajövünk, hogy mikor, az még kérdés – de hogy jövünk, az tuti.”

A kör lassan felbomlik. Az utolsó poén még elhangzik. Az Ivan & The Parazol pedig továbbindul. De ezúttal láthatóan már nem siet sehova.