Mi történik, amikor választanunk kell a beteg édesanyánk és a saját családunk között? Létezik jó döntés, ha bármelyik utat választjuk, valakit óhatatlanul megbántunk? Mayer Bernadett első egész estés nagyjátékfilmje, a Mommy Blue az önzés és önzetlenség határán egyensúlyozva mesél a gondoskodás terhéről, az elhagyatástól való félelemről és a nehézségeken átsegítő humorról. A film személyes élményekből táplálkozik, középpontjában pedig egy anya és fia fájdalmasan összetett kapcsolata áll. Mayer Bernadett rendező és Nagy Zoltán forgatókönyvíró – akik a magánéletben házastársak is – a 26. Filmtettfeszt vendégeiként meséltek a film születéséről, a színészekre szabott szerepekről és arról, hogyan lehet nevetni a legkilátástalanabb helyzetekben is.

Az 1-es típusú cukorbetegséggel küzdő Krisztina (Für Anikó) művészettörténelmet tanít egy középiskolában, szenvedéllyel és odaadással. Betegsége miatt azonban fokozatosan elveszíti látását, és ezzel együtt munkahelyét és addigi megszokott életét is. Fia, Máté (Vilmányi Benett) igyekszik segíteni neki mindenben, azonban emiatt elhanyagolja feleségét, Esztert (Waskovics Andrea) és nemrég született kisfiukat is. Az animátorként dolgozó Esztert felkérik egy francia animáció készítésére, azonban csak úgy vállalhatja el a munkát, ha kiköltöznek Párizsba. A fiatal szülők megoldásként azt találják ki, hogy Krisztina is velük megy, azonban Máté édesanyja hallani sem akar a dologról. A kiszolgáltatottság tetőfokán, végső elkeseredettségében sírva könyörgött, hogy maradjanak még egy évig itthon, hogy valamennyire hozzászokjon a vakság gondolatához. És kibékülni talán sosem fog vele, legalább belenyugodjon. De nem volt egy évük erre, menni kellett. Bármilyen fájó is volt, Máté édesanyjával maradt, és csak a feleségétől kapott videókon keresztül nézte végig kisfia növekedését és a csalódottságot kis arcán apja hiánya miatt.

Máté is apa nélkül nőtt fel, Krisztina egyedülállóan nevelte, az apja csak „hétvégi apukaként” volt jelen az életükben. Máté azonban már nem kisfiú, saját családja van, saját felelősséggel. Krisztina vakulásával megjárja a poklot: elhatalmasodnak félelmei, retteg attól, hogy (újra) elhagyják, és nem mellesleg nagyon nehezen viseli a visszafordíthatatlanságot. Régi életéért könyörög, hiszen „nyomoréknak”, semmirekellőnek érzi magát. Bejárja a kiszolgáltatottság teljes skáláját. A szerepek megfordulnak, Krisztina kissé Máté gyermekévé válik, akinek főzni kell, mesét olvasni vagy éppen szánkón húzni.

Igaz történet alapján: „Az életemet adtam volna érte”

Mayer Bernadett mindössze tizenhat éves volt, amikor édesanyja – az 1-es típusú cukorbetegség szövődményeként – harminchat évesen, fél év leforgása alatt elveszítette látását. „A leválás küszöbén álló tini voltam, nagyon vágytam a szabadságra, miközben megszakadt a szívem az anyukámért, aki egyedülállóan anyaként nevelt, csak rám számíthatott fizikai és lelki értelemben is. Az életemet adtam volna érte. Ebben a tehetetlen helyzetben éltem meg azt, hogy egyszerre van bennem egy mélyről jövő önzés, és egy el nem múló önzetlenség” – osztotta meg őszintén a Győzelem mozi közönségével a rendező. Ez az érzelmi feszültség képezi a film magját.

A film a Nemzeti Filmintézet Inkubátor programjában nyert gyártási támogatást még 2019-ben, két hétre rá derült ki, hogy Bernadett gyermeket vár. „A film egyidős a gyermekemmel, akinek a forgatókönyvíró társam az édesapja. Így két gyereket jegyzünk”. Alkotás közben tehát saját bőrén tapasztalta meg, milyen a kötődés az anyai oldalról, ráadásul kisfia született, így az anya-fiú dinamika is az élete részévé vált.

Hús-vér emberek a vásznon

A filmben szereplő színészek játéka lenyűgöző, hajszálpontos és a legkisebb rezdüléstől a legnagyobb kirohanásokig valódi. Nincs túljátszva, „hétköznapi”, a szó legnemesebb értelmében, hús-vér emberek igazi vívódásait, hangos kacajait látjuk. Casting nem volt, az alkotók pontosan tudták, kikkel akarnak dolgozni, rájuk írták a forgatókönyvet. „A legelejétől tiszta volt, hogy Für Anikó és Vilmányi Benett lesznek a film fő mozgatórugói” – tudtuk meg a forgatókönyvírótól, aki azt is elárulta, hogy Benettel egyidőben jártak a színműre. Zoltán szerint a színész hasonló jelenség, mint a filmben alakított karaktere, csak még ennél is intenzívebb, ezért próbáltak kicsit lefaragni belőle.

A Mommy Blue-ban elhangzott párbeszédek is nagyon valószerűek, nincs benne semmi erőltetett. Az alkotók szerint a forgatókönyvben szinte teljesen ugyanígy szerepeltek a dialógusok, de szabad kezet adtak színészeiknek, hogy sajátjukká formálják azokat. Egy-egy szót néha hozzátettek vagy éppen elvetettek felvétel közben, de nem történt nagyobb változtatás.

Elviselni az elviselhetetlent: humorral

A feszültségekkel teli történések sorozata közben a közönség sokszor felnevetett, hiszen az alkotók igyekeztek humorral lazítani a siralmas, visszafordíthatatlan helyzetet. „Bánt a terápiás alkotás kifejezés, mert pejoratívnak érzem. Így mindig egy alkotói önzést feltételez az alkotás. Nem akartam a nyomoromat más emberekre, a nézőkre tenni. A magyarok egyébként is hajlamosak azt érezni, hogy meg vannak hurcolva, ezért tartom fontosnak, hogy feloldjon minket egy film. Ez a humor nem a klasszikus értelembe vett szórakoztatás, hanem az az önreflektív humor, amivel a nehéz pillanatok is fellazíthatók” – magyarázza a rendező, aki szerint „a humor egy rettenetesen alábecsült adománya az emberiségnek”. Így vált a film egyik küldetésévé az, feloldjon a humor által.  

Meséld el a festményt!

Krisztina művészettörténelmet tanított egészen addig, míg vaksága miatt ki nem rúgták középiskolai állásából. A képzőművészeti szál azonban halad tovább a filmben. Megkéri fiát, hogy esti mese helyett írjon körül neki képeket, festményeket, sőt múzeumba is elmennek, ahol szintén Máté lesz Krisztina szeme, több-kevesebb sikerrel. Van egy konkrét, visszatérő motívum is a filmben: Farkas István Végzet című festménye, amelyen egy kékruhás nő karol bele egy férfiba, talán picit arra is hasonlít, ahogy egy vak kapaszkodik kísérőjébe. Ez a nagyon kék festmény lesz végül a film címadója is.

A közönségtalálkozón elárulták azt a kulisszatitkot is, miért lett Mátéból egyszerű munkásember, egy kertész, ha édesanyja és felesége is nagyon művészetcentrikusak. „Kiábrándult a művészettel járó sznobizmusból. Látta, hogy a felesége milyen művészarcokkal jár el, és milyen beszélgetések zajlanak le közöttük. Az anyukája pedig amint észrevette, hogy jól rajzol a fia, el is kezdte a képzőművészeti pálya fele terelgetni. De minél többször hajtogatta Krisztina, Máté annál kevésbé volt elhivatott ebben”.

Zoltán hozzáfűzte, hogy ezzel a háttérsztorival valójában magukat szórakoztatták. Elkezdtek azon gondolkodni, mégis hogy jelenhet meg az értelmiségi háttér ebben a picit suttyó karakterben. „Vannak bizonyos szófordulatok, amelyek tükrözik a hátterét, ilyen például a pribék vagy éppen a félküllős”. De az önreflexiója és reakciói is elárulják, hogy lázadásból lett munkás. Ő csak egyszerű, önazonos emberek között szeretne lenni.