Mi történik akkor, ha a minket manipuláló rendszereket védjük, ahelyett hogy megkérdőjeleznénk őket? Ha annyira megszokjuk a fogságot, hogy már meg sem próbálunk kiszabadulni belőle? Tényleg Stockholm-szindrómában szenved a világ? Elkészült Váróterem Projekt újabb osztálytermi előadása: az alkotócsapat olyan kérdéseket visz be erdélyi magyar iskolákba, amelyekkel a fiatalok nap mint nap találkoznak, mégsem feltétlenül tudják megfogalmazni saját nézőpontjaikat. A Stockholm című színházi nevelési előadás nem kész válaszokat akar adni, hanem közös gondolkodásra és párbeszédre hív. Gáspár-Barra Szilárd rendezővel és Pazsiczki Margit (Manyi) színésznővel beszélgettünk.

A Stockholm című előadás néha kényelmetlen kérdéseket tesz fel és olyan, a fiatalokat és a felnőtteket egyaránt érintő témákat boncolgat, mint a manipuláció, az álhírek, a közösségi média vagy a bizonytalanság. Nem csupán egy egyszerű osztálytermi előadásról van szó: a projekt keretében színházi nevelési módszereket ismertetnek, de készült az előadáshoz egy pedagógiai segédanyag is. Az osztálynevelőket fel is készítik arra, hogyan beszéljenek a diákokkal a látottakról, az edukációs csomag, beépíthető, tovább göngyölíthető az előadás utáni osztályfőnöki órákon.

A háromszereplős produkcióban Csepei Zsolt, Sárosi Áron és Pazsiczki Margit (Manyi) színész látható. Az alkotócsapat munkáját Deák Kati dramaturg, valamint a videós tartalmakért felelős Nagy Márton is segítette. A próbafolyamatot a drámaíró, Szivák-Tóth Viktor által vezetett workshop előzte meg, amelyet nemcsak a produkció alkotói, hanem más színházi szakember és érdeklődő előtt is megnyitottak.

Nem akarják megmondani, mit gondoljanak

A produkció egyik legfontosabb kiindulópontja az a mindennapi tapasztalat, hogy egyre nehezebb eligazodni az információk között. A közösségi média és a folyamatos médiazaj közepette sokszor azt sem egyszerű eldönteni, mi igaz, és mi nem, mi álhír, és mi valódi, és melyek azok a problémák, amelyekre valóban érdemes figyelmet fordítani. Az alkotók szerint azonban nemcsak az információk feldolgozása jelent nehézséget, hanem az is, hogy miként lehetne ezek alapján valódi változást elérni. „Nincs effektív időnk arra, hogy elegendő információt szerezzünk egy témáról, hogy arról tényleg ki tudjunk alakítani egy átfogó véleményt, ami pedig még nehezebb: eljutni oda, hogy valamit cselekedjünk is azért, hogy változzon valami jó irányba a világban” – magyarázta a rendező.

A Stockholm tulajdonképpen görbe tükröt tart a néző elé: három szereplője változást akar elérni, ám az általuk választott módszerek korántsem követendőek. A történet egyik központi dilemmája, hogy vajon egy jó cél érdekében igazolható-e bármilyen eszköz, akár az erőszak is. „Én például személyesen úgy gondolom, hogy a cél soha nem szentesíti az eszközt” – jelentette ki Szilárd. A kérdésre az alkotók sem kínálnak egyértelmű választ, az előadás nem akarja eldönteni a néző helyett, hogy mi a helyes álláspont. Inkább olyan helyzeteket teremt, amelyekben a közönségnek is szembe kell néznie a saját gondolataival és ellentmondásaival.

Nem próbálunk szabadulni, sőt védjük a fogvatartónkat 

A címben szereplő Stockholm-szindróma az előadás egyik meghatározó metaforája. A kifejezés – ami egyébként nem egy hivatalosan elismert szindróma ­– az 1973-as stockholmi túszdrámához kapcsolódik, és arra a jelenségre utal, amikor a fogvatartottak érzelmi kötődést alakítanak ki fogvatartóik iránt, szimpatizálnak vele, esetenként még védelmezni is kezdik őket. Az előadásban ez a gondolat jóval tágabb értelmezést kap. „Az emberiség Stockholm-szindrómában szenved, mert védelmezi a rabtartóját: a bizonytalanságot, a megvezettettséget, a manipulációt. Mi, emberek védjük azt, amiben vagyunk, nem akarunk kitörni, megelégszünk azzal, amit elénk tesznek, csak azzal foglalkozunk, amivel például a média szeretné, hogy foglalkozzunk”  – részletezte Manyi. Az előadás tehát arra világít rá, mennyire könnyen válhatunk a saját megszokásaink és függőségeink foglyaivá.

A diákok nemcsak nézők, hanem a beszélgetés résztvevői is

A produkció különlegessége, hogy nem hagyományos színházi előadásként működik. A komplex színházi nevelési (Theatre in Education, röviden TIE)  előadás egyik alapja, hogy a nézők bizonyos pontokon bekapcsolódhatnak a történetbe, elmondhatják a véleményüket, és közösen gondolkodhatnak a felvetett dilemmákról. Ehhez azonban nem elég egyszerűen feltenni egy kérdést a közönségnek. Az alkotóknak a próbafolyamat során azt is meg kellett tanulniuk, hogyan teremtsenek olyan légkört, amelyben a diákok valóban biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy megszólaljanak.

Manyi szerint különösen nehéz megtalálni azt a hangnemet és kérdésfeltevési módot, amellyel a fiatalok nem érzik úgy, hogy kötelező válaszolniuk. „Sokszor nincsenek megkérdezve egy csomó mindenről. Vagy ha fel is tesznek nekik egy kérdést, teljesen mindegy, mit válaszolnak, mert úgyis az lesz, amit a felnőtt mond” – fogalmazott. A színésznő számára az is fontos tanulási folyamat volt, hogy ne a következő jelenet vagy az előre eltervezett dramaturgiai végpont járjon a fejében, hanem valódi kíváncsisággal forduljon a diákok válaszai felé. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy erre nagy szükség van. A fiatalabb, kilencedikes diákok például sokszor még nehezebben fogalmazzák meg a véleményüket, vagy inkább humorral próbálják elütni a komolyabb helyzeteket. Az alkotók szerint azonban ez nem azt jelenti, hogy ne foglalkoztatnák őket a felvetett kérdések. Éppen ellenkezőleg: érzik, hogy valami nincs rendben, csak még nem feltétlenül találták meg a megfelelő szavakat hozzá. Ebben is segíthet a Stockholm.

Az előadás után is folytatódik a közös munka

Az előadáshoz pedagógiai segédanyag is készült, amelyet Visky-Varga Boglárka és Varga Péter dolgozott ki. Ők tartják a pedagógusoknak szóló tréningeket is, amelyeken bemutatják az anyag használatát, és felkészítik a tanárokat arra, hogyan dolgozzák fel a diákokkal a látottakat. Az előadást követően a tanulók még két osztályfőnöki órán foglalkozhatnak a felmerült kérdésekkel. A projekt pszichológiai hátterét Bedő Hanna biztosítja: irányításával az edukációs anyag összeállításánál is figyelembe vették a pszichológiai szempontokat. Emellett az alkotókat is felkészítette azokra a lehetséges, érzelmileg nehezebb helyzetekre, amelyek a diákokkal való találkozások során felmerülhetnek. A tömegkommunikációval kapcsolatos kérdésekben dr. Kádár Magor konzulensként működik közre. Emellett Bogdán Farkas rövid, egyperces animációkat készít, amelyekkel a tervek szerint decemberben tovább mélyíthetik a diákok ismereteit.

A projekt keretében hat kolozsvári (Apáczai Csere János Elméleti Líceum, Báthory István Elméleti Líceum, Brassai Sámuel Elméleti Líceum, János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvári Református Kollégium, Onisifor Ghibu Elméleti Líceum), két temesvári (Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum), a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum és a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjaihoz jut el a produkció. A partnerintézmények kiválasztásánál az alkotók kifejezetten fontosnak tartották, hogy szórványvidéki magyar iskolákba is eljussanak.

Az alkotók szerint már az eddigi előadások is igazolták, hogy érdemes volt belevágni a munkába: a diákokkal és a felnőttekkel egyaránt izgalmas beszélgetések alakultak ki, amelyek sokszor az előadás befejezése után is folytatódtak. A Stockholm tehát nem kész megoldásokat kínál egy egyre bonyolultabb világ problémáira. Inkább arra próbál rávilágítani, hogy ne fogadjuk el automatikusan azt, amiben élünk, merjünk kérdezni, kételkedni és vitatkozni. Mert talán az első lépés a szabadulás felé az, ha végre felismerjük: rabok vagyunk.